Deák Gyula: Ahogyan én láttam. Visszaemlékezés a doni harcokra - Nagy Iván Könyvek 14. (Balassagyarmat, 2004)

A TÁMADÁS

Egyre rövidebb, állásunkhoz közelebbi tüzet kértem, majd ordítva követeltem. Figyelmeztettek aggódó tüzér bajtársaim, hogy a saját állásaimat veszélyeztetem, ha ütegüknek a szórásába kerülünk. Még ezt a veszélyt is vállaltam, csak lőjenek. A rendkívül hatásos tűz megrémítette a támadókat, akik visszahúzódtak. De a mi veszteségeink is egyre nagyobbak lettek. Akkor még megbecsülni sem tudtam ezt. A megmaradt embereim egymás után jelentkeztek lőszerért. Kértek, követeltek, mert a következő támadás elhárításához kell. Szakaszonként 4-4 embernek engedélyt adtam, hogy a zászlóaljhoz hátramenve próbáljanak lőszert keríteni. Alighogy az embereim elindultak, látom, hogy Sztorozsevoje irányából a főellenállási vonal futóárkában hosszan kígyózva kb. másfél szakasz tartalék közeledik felénk. Élen egy százados jött, aki mostanában érkezhetett ki a frontra. Öltözete olyan volt, mint amikor gyakorlatra otthon kivonultunk. Bocskai sapka a fején, otthon használt tiszti köpeny, amiben a pesti Váci utcán nyugodtan végigsétálhatna. Azt a feladatot kapta, hogy az elfoglalt bunkerekbe befészkelődött ellenséget semmisítsék meg, azokat vegyék birtokukba. Nem tudom ki adhatta ezt a végrehajthatatlan parancsot szerencsétlennek! Labancz Laci hadapród őrmesterrel, a II. szakasz parancsnokával és a két tiszti legénnyel együtt - akik mint az árnyék, úgy követtek, kísértek bennünket mindenhová - útra keltünk és haladtunk tovább a futóárokban. Közben, mint a helyzet jó ismerője, a századosnak egy-két hasznos tanácsot próbáltam adni. Hosszú idő elteltével, még most is, tisztán előttem lebeg alakja: kissé megdőlve, felemelt fejjel, mereven előre néző tekintettel csak néhány szót szólt, mintha utolsó útjára, a halálba menetelne. A III. szakaszom határát elérve - magam sem tudom miért, hirtelen határozva - katona szerencsét kívántam és búcsút vettem tőle. 44