Deák Gyula: Ahogyan én láttam. Visszaemlékezés a doni harcokra - Nagy Iván Könyvek 14. (Balassagyarmat, 2004)

A FRONTVONALBAN

megoldás? A jövőnket reménytelennek, bizonytalannak, sötétnek láttam. Csak ne nálunk, ne a mi sávúnk legyen az ellenség fő támadási iránya! Ez megnyugtatna, segítene valamit helytállásunk sikerében. Na, persze annak örülnénk a legjobban, ha ép bőrrel, szerencsével sikerülne valahogy az egészet túlélni, megúszni! Helyzetünkkel természetesen a század legénysége is foglalkozott. Mint gondolkozó, érző lények, ők sem találtak szorongatott helyzetünkből kiutat. Ilyen lelki momentum közepette érkezett hozzánk a „Legfelsőbb Hadúr" parancsa, melyben elrendelte, hogy ellenséges támadás esetén a saját állásunkat minden körülmények között tartani kell, visszavonulni senkinek sem szabad! E parancs senkit sem lepett meg, mivel előzőleg már mindenki előtt ismertté vált a védőállás elhagyásának következménye. Talán ekkor kezdett először tudatossá válni reménytelen helyzetünk, s ettől fogva kezdett a hangulat „elszántságba" átcsapni. A harci szellem a mélypontról lassan-lassan, de észrevehetően emelkedni kezdett. Valamennyien arra az elhatározásra jutottunk, hogy ha itt kell pusztulnunk, ne adjuk magunkat olcsón, tisztességgel, becsülettel helytállva, makacsul harcolva kövessünk el mindent a védőállásunk megtartásáért! A harci szellem örvendetes javulásával szemben az emberek kondíciója viszont tovább romlott. Az élelmezésünk mennyiségét egyre többen és hangosabban kifogásolták, s lassan az éhezést minden ember megtapasztalta. Hisz az állandó -10 foknál hidegebb időjárás leküzdésére szervezetünk egyre több kalóriát igényelt! Ennek pótlását élelmezésünk sem mennyiségben, sem minőségben nem biztosította. Embereim sokat álmodoztak a jó hazai szalonnáról. Ezt az igényüket többször jeleztem a zászlóaljparancsnokságnak, de sajnos süket fülekre talált! 32