Deák Gyula: Ahogyan én láttam. Visszaemlékezés a doni harcokra - Nagy Iván Könyvek 14. (Balassagyarmat, 2004)

A FRONTVONALBAN

lóan hiányos téli öltözetünkben, éhesen, lefogyva, lerongyolódva hozzájuk hasonlókká váltunk! Az egyhangú, monoton árokszolgálatban az emberek bizonyos idő után kezdtek apatikussá válni. De akadt néha-néha öröm is. Ilyen volt, amikor otthonról a tábori posta levelet kézbesített. Ez volt az egyetlen apró „köldökzsinór", mely otthon hagyott szeretetteinkkel összekötött valamennyiünket. Mindenki, aki levelet nem kapott, folytathatta álmodozását, képzeletbeli beszélgetését, tervezgetését arra az esetre, ha innen szerencsésen hazakerül. Akadt egy-két szerencsés ember is, aki még a nyár folyamán érkezett Uriv alá és hazamehetett szabadságra. Ezek egyikével sikerült a kiérkezésünkig elkészített egyetlen tekercs filmet hazaküldeni. Sajnos a többi, a fényképezőgépemmel együtt, elveszett. Néha-néha otthonról egy-egy csomag érkezett. Szerencsésnek mondhattam magam, mivel a karácsonyt megelőző napokban nekem is kézbesítettek egyet. Küldői sok szeretettel, nagy gonddal állították össze a meghatározott súlyú küldeményüket. Igyekeztek mindenből egy keveset küldeni, hogy a „Szentestén", a kapott kis karácsonyfa jelképével gyertyát gyújtva, lélekben együtt ünnepelhessünk. A bunkerem valamennyi embere - Labancz Laci, a két tiszti legény, mint állandó lakók, valamint a három távbeszélő-kezelő - részesült a pár percig tartó ünnepben. Ajándék is került: egyegy szem szaloncukor. E szűk körű karácsonyi estén adtunk hálát annak, aki engedélyezte e furcsa, nem mindennapi helyzetben való megemlékezésünket. Az „orgonaszó" sem maradt el - a szemközti tüzérség gondoskodott róla. Minél jobban haladtunk a tél közepe felé, egyre nehezebbé vált a főellenállási vonalban levők ellátása, kiszolgálása. A hideg, a napokig tartó hófúvás, mind-mind igénybe vette az embereket. De nem csak őket, hanem a szállító járműbe befogott, otthon „agyon dédelgetett" lóállományt is. Ehhez járult 26