Barthó Zsuzsanna - Tyekvicska Árpád: Civitas fortissima. A balassagyarmati „csehkiverés” korának forrásai és irodalma - Nagy Iván Könyvek 10. (Balassagyarmat, 2000)
Visszaemlékezések, feldolgozások
VIII. Kié az érdem? Ez a legnehezebb kérdés. Több mint egy évtized múlt el a csehkiverés óta, ez egyedülálló, páratlan fegyvertény után. Azóta, hogy újra a magyar sorkatonaság őrzi a várost, s a vidéket, s hogy a magyar katonaság újra tiszta nemzeti alapon áll; amióta a magyar vasutast, a magyar köztisztviselőt és a magyar munkást nem idegen hatalom terrorja és fenyegetése űzi kötelességének teljesítésére, változtak az idők és változtak az emberek. Sokan vannak olyanok, akik akkor Bajatzékban megmentőjüket látták, s ma már felejtenek. Sokan vannak, akik túlértékelik akkori magatartásukat. Még többen, akik személyi érdekeket akarnak belevinni az értékes nap egyetemes megnyilvánulásaiba. Ha ez így folynék tovább, s ha egyes hírlapi megnyilatkozások továbbra is úgy ütnék agyon egymást, mint ahogyan azt a közelmúltban láttuk, sokan arra gondolhatnának, hogy itt nem is volt csehkiverés, legenda, mese az egész történet. Végül pedig mindenki azt mondhatná, hogy egyedül verte ki az ellenséget, egyedül vette körül a laktanyát, egyedül dobált kézigránátot a csehekre, s egyedül fogta el a laktanyában lévő 78 csehet. Legegyszerűbb volna ezt a kérdést rábízni az olvasó ítéletére, de végeredményben mégiscsak a szemébe kell nézni ennek a megoldásnak is. Hogy kié az érdem? Mindazoké, akik e napon fegyverbe léptek. Csak egy ember, vagy csak egy csoport semmiképpen sem vindikálhatja magának a fegyvertény sikerét, hiszen a vasutasság nem mert volna a katonaság nélkül önálló akciót kezdeni, viszont a katonaság elvonulása után a polgárság magatartása tett[e] lehetővé, hogy az iglóiak könnyűszerrel ejtették foglyul a megfélemlített és menekülésen gondolkozó ellenséget. Mindenkinek van valami része a sikerben. S a nap egymás után következő, drámai gyorsasággal lepergő eseményei azt mutatják, hogy egyiket a másiktól elválasztani szinte lehetetlen, s hogy mintha nem is emberi kéz intézte volna e nap sorsát, hanem egy Fenséges Égi Hatalom! Van, aki azt állítja, hogy a 38-asoké és a 16-osoké az oroszlánrész! Van igazság ebben az állításban. Maguk a vasutasok is elismerik, hogy a maguk erejéből nem mertek volna önálló akcióba kezdeni. S ha elgondoljuk, hogy milyen bravúros erővel hajtották végre a laktanya és a többi épület elleni támadásukat, s véres rohamukban súlyos veszteségeket szenvedtek, s hogy csak egy szerencsétlen félreértésen múlt az, hogy a laktanyát már a kora reggeli órákban el nem foglalták, meg kell állapítanunk, hogy a tizenhat kilométernyi távolságba való visszavonulásig minden dicséret megilleti őket, különösen tisztjeiket, akik személyes bátorságuknak ragyogó példáját adták. Tegyük hozzá mindehhez azt is, amit a sebesült Vyslonzil hadnagy mondott el a kórházban, amikor Bajatz és Vizy a magyar sebesültek látogatása közben őt is felkeresték. Ez a cseh tiszt kijelentette, hogy bár készültek a támadásra, annak heves volta mégis meglepte és alapjában véve megrendítette őket. Az iglóiak részéről is jelentek meg nyilatkozatok, amelyekben ők maguknak vindikálják a teljes sikert. Ha a laktanya elfoglalását puszta tényként nézzük, azt kell mondanunk, hogy igazuk van, de itt már más körülmények is közreját381
