Barthó Zsuzsanna - Tyekvicska Árpád: Civitas fortissima. A balassagyarmati „csehkiverés” korának forrásai és irodalma - Nagy Iván Könyvek 10. (Balassagyarmat, 2000)

Előszó

nulási parancsról az aznapi magyarországi lapok is sűrűn cikkeztek. Jellemző módon a Népszava a pacifista politika „nagy diadalának" tartotta. Úgy hisszük, nem tévedünk akkor, amikor valószínűnek tartjuk, hogy a csehszlovák csapatok január 31-én, a balassagyarmati eseményektől függetlenül is visszavonultak volna az Ipoly vonala mögé. Az ekkor zajló lengyel-csehszlovák konfliktus komoly külpolitikai kihívást jelentett a fiatal csehszlovák állam számára. Könnyen addigi dédelgetett szerepük elvesztését hozhatta volna, ha makacsul ellenszegülnek a párizsi konferencia felhívásának. Hiszen Teschen környékén nem a „reakciós" magyarokkal, hanem egy stratégiailag fontos régi-új államalakulattal néztek szembe, Lengyelországgal. Benes pedig jó debatter volt ahhoz, hogy ezzel a veszéllyel szembenézzen. Jól tudjuk, hogy a csehszlovákok a visszavonulást csak ideiglenesnek tekintették. Ezután sem adták fel azt a tervüket, hogy a decemberi demarkációs vonalnál sokkal délebbre húzassák meg a végleges határvonalat. A prágai vezetés tervei szerint jövőbeni országuk délen a Vác-Gyöngyös vonalig terjedt volna ki. Munkánkban idézzük azokat a dokumentumokat, amelyek megmutatják: milyen tragikomikus adok-kapok játékban alakult ki, végül az Ipoly déli partján lakó magyarok számára kedvezően, a határvonal. A békekonferencia csehszlovák bizottságának és albizottságának közelmúltban magyarul is közzé tett jegyzőkönyvei teljes valójában elénk tárják azt a cinizmust, amellyel a győztes hatalmak képviselői a Csallóköz vagy épp Nyugat-Nógrád ide- vagy odatartozásáról döntöttek. Nem törődve azzal, hogy Balassagyarmat népe 1919. január 29-én már „szavazott" az ügyben. Balassagyarmat megmaradt Magyarországnak, megmaradt nekünk, de ezt bármily fájdalmas kimondanunk - sokkal inkább a szerencsénknek köszönhetjük, mintsem elődeink kétségbevonhatatlan vitézségének. Ők azonban 1919. január 28-án, amikor elszánták magukat a véres harcra, mit sem tudtak arról, hogy saját sorsuk fonalát sem tartják kezükben! Nem mérlegelték a világpolitika lehetőségeit, ők csupán azt a darab földet akarták visszaszerezni, amelyet szerintük - galádul eloroztak tőlük. Erényeik így csak a frontkatonák közelharcokban megmutatkozó hősiességéhez hasonlítható, avval mérhető össze. Mondhatjuk azt is: még ha a cselekedetek végső eredményességét a „nagypolitika" határozza is meg, helyben mégis döntéseket kell hozni. És ezek a döntések akkor is hozhatnak dicsőséget, ha végül elbuknak. De a balassagyarmati polgárok vitézsége nem volt hiába, ügyük nem bukott el. Ebben megint csak egyedi a „csehkiverés" históriája a trianoni Magyarországon. Nem véletlenül nyilatkozta Fogarassy László azt, hogy „ezt a győzelmet az 1919-es magyar vörös hadsereg bármely hadosztálya megirigyelhette volna". Balassagyarmat volt az első állomás - és tulajdonképpen az utolsó is - ahol a Károlyi-éra katonai-politikai vezetése hatékony fegyveres harcra, terület-visszaszerzésre szánta rá magát. Ebben persze az is szerepet játszott, hogy január végére Károlyi, kiszabadulva a doktriner pacifisták bűvköréből, már maga is fontolgatta a fegyveres ellenállás lehetőségét. Talán abban sem tévedünk nagyot, hogy amikor Rákóczy kormánybiztos január 29. reggelén a HM-ben szorgal11