Hausel Sándor: Nógrádvár - Nagy Iván Könyvek 7. (Nógrád, 2000)

BEVEZETŐ

üti éXám BEVEZETŐ Nógrád megye első magyar nyelvű történetének írója, Mocsáry Antal fejezte be várismertetőjét 1826-ban e szavakkal: „Már most ezen híres s régenten erős vár puszta omladékaiban elhagyatva hever, s kevés falakból álló puszta maradványa Hazánk veszedelmeire emlékeztet bennünket."

1 Amikor szorgos történetírónk e sorokat papírra vetette, békés évtizedek hosszú sora múlt el attól az időszaktól — a 17. század két utolsó, illetve a 18. század első évtizedeitől —, amikor a pusztító Mars isten gyakran látogatta e vidéket. A 16-17. században katonákon kívül legfeljebb hadmérnökök, rajzolók látogatták meg a várat, míg aztán a 18. és még inkább a 19- század elején a történetírók csendes serege váltotta fel őket. A Rákóczi-szabadságharc befejeződése után békés századok köszöntöttek az országra, a már akkor is több helyen romos várban megszűnt az élet. Ez a Várhegy életében minőségi fordulatot jelentett, hiszen a honfoglalás óta valamiféle funkcióval bíró és folyamatosan használt hely ettől az időponttól mind közigazgatási, mind gazdasági, mind katonai szempontból megszűnt létezni. Bél Mátyás harminc évvel a Rákóczi-szabadságharc után írta le a várat, amely ekkor még határozottan mutatta korábbi körvonalait: „A sziklán ülő építmény — bizonyos mértékig követve a hely adottságát - ötszögű, szabály szerint épült öt bástyatoronnyal övezve. Ezeket pedig hatalmas fal köti össze, mely a sziklaalapra támaszkodik: kifelé árok erősíti meg, amint Istvánffy említi. A bástyákból négy még fennáll s ha a szükség úgy hozná, különösebb nehézség nélkül helyreállítható volna, az ötödik azonban alapjában dőlt össze."

2 A 19. század első felének látogatóiban többnyire romantikus, lírai gondolatokat ébresztett a romjaiban heverő erősség, mint az 1836-ban itt járt Vörös Ferencben is: „Tiszta őszi alkony vala; a nap búcsúcsókjait hinté a vár alatti tóra, midőn a hajdan híres Neográd vára tisztes romjai közül kibukkanánk. Egy dicső látvány, egy pompás panoráma tűnt szemeimbe e felséges nézpontról... Növeszté a komor melancholiát a hely bűvös volta, melly élőmbe idézé nemzetem egykori méltóságát, s a hajdannak még most is siratható vérengző zivatarjait, mellyeknek egy áldozatján most állék, s akaratom ellen is dudolám magamban idvezült Berzsenyinknek ezen sorait: 8