Gréczi-Zsoldos Enikő: Nógrád vármegye nyelve a XVII. században - Adatok, források és tanulmányok a Nógrád Megyei Levéltárból 52. (Salgótarján, 2007)

AZ ÉRTEKEZÉS CÉLJA, MÓDSZERTANI VÁZA - Külső és belső nyelvi tényezők a XVII. századi Nógrád vármegyében - A regionális normák, különös tekintettel a keleti-északkeleti regionális normákra

lisan egységes nyelvváltozatok, a regionális normaként vagy provinciális irodalmi nyelvekként ismert átmeneti nyelvi formációk. Bárczi Géza jól érzékelteti ezen nyelvváltozatok átmeneti helyzetét: „a köznyelvnek kevésbbé (sic!) művelt változatai, melyeken mind erősebben mutatkozik tájnyelvi színeződés, szinte észrevétlen átmenetekben vezetnek a másik pólushoz, a népnyelvhez. Ezek a változatok kuszán fonódnak egymásba, elhatárolni őket sem egymástól, sem a két szélső pólustól nem lehet." (Bárczi 1947a: 93). A regionális normák - átmenetiségükből adódó - jellemzője, hogy van bizonyos önállóságuk, szabályosságuk, de a jellemző jegyek belefolynak az „alattuk" elhelyezkedő nyelvjárástípusoknak és a „fölöttük" alakuló, születendő egységes nemzeti nyelvnek a jelenségeibe. Eleinte a nyelvjárásokkal tartanak szorosabb kapcsolatot, azoknak a nyelvi fejlődés tekintetében előrehaladott, egységesülő változatai, a fejlődés későbbi szakaszában inkább a majdani sztenderd felé mutatnak. A magyar nyelv XVII. századi alakulását ebből következően kétirányúnak tekinthetjük: egyfelől egy integrálódó folyamatot vélünk felfedezni, melynek átmeneti lépéseként jelennek meg az egységesült nyelvváltozat felé haladó, területileg a nyelvjárások fölé rendeződő regionális normák, másfelől differenciáló hatás érezhető, mert e változatnak a nyelvjárásokkal való kapcsolattartása egyes területeken konzervál egymástól eltérő regionális nyelvi elemeket. Ez az átmenetiség mindenképpen alapos körültekintést kíván a történeti dialektológustól. A XVI. században a magyar nyelvterületnek még csak kisebb régióit átfogó regionális normák száma a XVII. századra nagyobb, integrálódott nyelvi területekre terjedt ki. A vizsgálatom szempontjából lényeges keleti-északkeleti regionális norma jegyeit teljes alapossággal még senki sem írta le. Néhány jellegzetes vonást nyelvtörténészeink ugyan már felvázoltak (1. BárcziBenkő-Berrár 1967; Bárczi 1980a), de az erre a nyelvváltozatra jellemző nyelvi rendszer teljességét még nem sikerült bemutatniuk. Az eddigi leírások szerint az alábbi jegyekkel rendelkezik a XVII. századi Nógrád vármegyebeli művelt írástudók által is képviselt keleti-északkeleti regionális norma: - néhány ingadozó alaktól eltekintve az í-zés kerülése jellemzi - az egytagú szavakban szóvégen w, ű helyett ó, ő a gyakori (pl. ló, kő) - normatívak a tött, vött, lőtt alakok - a többes szám harmadik személyű birtokos személyjel az -ők, -Ők; -jok, -jök; -ék, -jék - a határozóragokat még az ingadozás jellemzi: megjelenik a -hói, -bői és a -búi, -bűi egyaránt. Értekezésem egyik feladatának, leginkább próbálkozásának tekintem a keleti-északkeleti regionális norma jelenségeinek leírásában az eddigi hiányosságokat pótolni, a jellemzőnek vélt jegyeket a nógrádi területről származó szövegek alapján megerősíteni, a módszerek adta lehetőségek szerint 32