Gréczi-Zsoldos Enikő: Nógrád vármegye nyelve a XVII. században - Adatok, források és tanulmányok a Nógrád Megyei Levéltárból 52. (Salgótarján, 2007)

AZ ÉRTEKEZÉS CÉLJA, MÓDSZERTANI VÁZA - Külső és belső nyelvi tényezők a XVII. századi Nógrád vármegyében - Belső nyelvi tényezők a XVII. században - A XVII. századi keleti-északkeleti grammatikaírók és a grammatikák szerepe

ban kell keresnünk a mai irodalmi és köznyelv bölcsőjét, induló, kezdeti szakaszát (Szathmári 1968). A Borsod vármegyében született Geleji Katona Istvánt tanulmányai és munkássága az ország keleti feléhez kötötte, így műveinek nyelvhasználata, s különösen az 1636-ban Gyulafehérvárott megjelent Magyar Grammatikatskájának szabályai a keleti-északkeleti regionális norma jelenségeit tükrözik. Bizonyos nyelvi részrendszerek esetében segíti ugyan nyelvünknek a mai köz- és irodalmi nyelv felé alakulását, de emellett nyelvjárási elemek is keverednek nyelvhasználatába: hatott rá az erdélyi dialektus is, de leginkább a palóc hatását érezhetjük nyelvében, emiatt is hasznos Nógrád megyei iratanyagom vizsgálatában figyelembe venni e nyelvtaníró megjegyzéseit. A már a XVII. században született és ebben a században alkotó teológus és tudós Komáromi Csipkés Györgyöt - Pereszlényi Pálhoz hasonlóan - tanulmányai és tanítói munkássága köti a magyar nyelvterület keleti feléhez. 1664-ben megjelent grammatikájában több olyan szabályt közöl, amely hozzájárul nyelvünk normalizálódásához. Nyelvgyakorlata - mint a keleti-északkeleti nyelvi norma megtestesítője - Szenczi Molnár Albert örökét folytatva viszi tovább nyelvünket a egységesülés útján a mai nyelvállapot felé. A vizsgálatom területéhez legközelebb, a Nógráddal szomszédos Hont vármegyében született palóc anyanyelvjárású Pereszlényi Pál Szenczi Molnár Albert munkájának ismeretében, a század második felében, 1682-ben jelentette meg nyelvtanát Nagyszombatban. A nyelvtanok egységesítő törekvésében azonban megvan az a veszély, hogy íróik a saját nyelvhasználatukra jellemző, provinciális normát tükröző álszabályokat alkotnak, melyek normaként hathatnak. XVII. századi nyelvtaníróink bizonyos mértékig kötődnek még nyelvjárásokhoz, de ez a kor az, amikor törekednek a regionális nyelvi sajátságok kerülésére. Pereszlényi Pál is - érezve az alakuló norma erejét - kezdi elhagyni a palóc nyelvjárás kirívó sajátosságait, de nyelvhasználata még érezhetően régióhoz kötött (Szathmári 1968). Figyelembe vettem azt a tényt, hogy bár a grammatikaírók nyelvén műveik kiadása során egy-egy tudatos nyomdász változtathatott, mégis ezzel együtt fontos kordokumentumai alakuló, egységesülő nyelvünk korábbi évszázadainak. Régi nyelvtanainkat egyenkénti érvényességükben kell szemlélnünk, hisz nem folytatói egymásnak, sőt a grammatikaírók a legtöbb esetben nem is ismerték egymás munkáit. Mivel e kor valamennyi nyelvtana kötődik egy-egy nyelvjárási régióhoz, így ezek egyike sem tükrözheti teljességében az egész magyar nyelvterületre érvényes nyelvi normát, számunkra azonban éppen ezért jól használható forrásai egységesülni akaró, de még regionális vonásokat hordozó nyelvünknek. Nyelvünk lassú, de tudatos egységesülési és normalizálódási folyamatában a tanult deákokon kívül régi nyelvtaníróinknak van meghatározó szerepe. A grammatikák szerzőiben 26