Gréczi-Zsoldos Enikő: Nógrád vármegye nyelve a XVII. században - Adatok, források és tanulmányok a Nógrád Megyei Levéltárból 52. (Salgótarján, 2007)

AZ ÉRTEKEZÉS CÉLJA, MÓDSZERTANI VÁZA - A történeti dialektológiáról (a nyelvjárástörténetről)

Régi magyar nyelvjárások és Papp László 1963-ban írt Nyelvjárástörténet és nyelvi statisztika című munkája. A nyelvjárástörténeti kutatás egy-egy szűkebb vagy tágabb nyelvterület történetét, a nyelvi jelenségek előzményeit vizsgálja. Ide sorolja E. Abaffy Erzsébet Sopron megye nyelve a XVI. században című munkáját. Török Gábor a nyelvjárástörténet két fő típusát különíti el: egyfelől lehet egy-egy nyelvjárástípus történetének vizsgálata helyhez kötés nélkül, másfelől egy meghatározott terület nyelvjárásának vagy nyelvjárásainak a története (Török 1964). A szűkebb értelmezés szerint a XVII. századi nógrádi iratanyagom nyelvjárási vizsgálata nyelvjárástörténeti kutatás. Benkő Loránd a nyelvjárástörténet tárgyának a nyelvjárások történeti fejlődésének vizsgálatát tartja, melynek célja azt megvilágítani, hogy a nyelvjárástörténeti fejlődésnek nemcsak időbeli, hanem térbeli vonatkozásai vannak (Benkő 1957). E. Abaffy Erzsébet szerint a történeti nyelvjáráskutatás feladata leírni az egyes korok nyelvjárási jelenségeit, megvizsgálni ezek forrásait, majd azt, hogy meddig hatnak, végül helyhez kötni (E. Abaffy 1965). Egyetérthetünk ugyan módszerével, ám véleményem szerint a lokalizálásnak nem az utolsó, hanem az első lépcsőfoknak kell lennie. Módszerem szerint a legfontosabb tennivalónk a helyhez kötött nyelvemlékekből rendszerszerűén adatokat gyűjteni, majd a hagyományos nyelvtörténeti módszerekkel (úm. diakrón nyelvvizsgálat, jelenségleírás) karöltve a nyelvjárási tényeket kihámozni. Benkő Loránd 1976-ban új módszerbeli lehetőségként javasolja, hogy az írásbeliség elmosódott nyelvjárási vonatkozásaiból próbáljuk meg rekonstruálni a beszélt nyelvjárások valóságos jelenségeit. Másik lehetőségként ajánlja a mai, élő nyelvjárási anyagból való visszakövetkeztetést, mely Bárczi Géza terminusával aszcendens kutatási módszerként ismeretes a magyar szakirodalomban. Benkő Loránd összehasonlító nyelvjárástant említ, mely egyrészt történeti, másfelől időbeli egybevetést jelent (Benkő 1976). Szerinte a mai nyelvjárási anyag fényeinek belső nyelvi és területi szempontú összehasonlítása, egybevetése útján juthatunk el a nyelvtörténeti következtetésekhez. Az újabban érzékelhető változások miatt a mai nyelvjárási helyzet nem minden esetben lehet iránymutató az effajta vizsgálatokban, inkább a magyar nyelvjáráskutatás korábbi korszakában született gyűjtések és szintézisek használhatóak (A magyar nyelvjárások atlasza [MNyA.]; Imre Samu: A mai magyar nyelvjárások rendszere; Kálmán Béla összefoglaló nyelvjárástani munkái, 1.1951,1966), valamint az újabb irodalomból a Kiss Jenő szerkesztésében 2001-ben megjelent Magyar dialektológia.) A jelen (vagy a közelmúlt) nyelvjárási tényeinek tüzetes vizsgálata kiegészítheti, valamint megszilárdíthatja a nyelvemlékek anyagából leszűrhető 14