Gréczi-Zsoldos Enikő: Nógrád vármegye nyelve a XVII. században - Adatok, források és tanulmányok a Nógrád Megyei Levéltárból 52. (Salgótarján, 2007)

A XVII. SZÁZADI NÓGRÁD MEGYE NYELVE - Néhány szintaktikai jelenség - Kongruencia és inkongruencia a vizsgált szövegekben - Számbeli egyeztetés és egyezéshiány

pontot sorakoztat fel e jelenség magyar nyelvbeli, illetve palóc nyelvjárásbeli használatának okára. Tagadja Laziczius Gyulának azt a nézetét (Laziczius 1936), mely szerint nem nyelvjárási sajátosságot kell ebben látni, hanem a beszéd pongyolaságából adódó, általánosan jellemző beszélt nyelvi jelenséget. Simonyi Zsigmond (1913) és Fülöp Lajos (1957,1988) véleményét osztva valószínűnek tartom, hogy az értelmi egyeztetés fenti esetei az indoeurópai nyelvek hatására kerültek be nyelvünk egyes részlegeibe. Elsősorban latinizmusnak kell tartanunk ezeknek a mondattani jelenségeknek XVII. századi szövegeinkbe való beszűrődését. Rácz Endre szerint valószínű, hogy a mennyiségjelzős szerkezetek létrejöttében, különösen határozatlan számnévi jelzős alanyok esetén, de olykor határozott számnévvel kapcsolatban is, a latin hatás mellett az értelmi egyeztetés ugyancsak közrejátszott (Rácz 1991). Megjegyzi, hogy a nyelvjárásokban elsősorban a határozatlan számnévi, főleg a sok jelzős alany mellett találkozunk többes számú alaptaggal, de más határozatlan számnév vagy számnévi névmás is lehet az alany jelzője. A jelenséget a magyar nyelvterület keleti régiójának (a palóc, a Tisza-Körös vidéki nyelvjárási régiók és Erdély) településeiről adatolja. A szinkrón nyelvjárási szakirodalom és saját gyűjtéseink is bizonyítják, hogy a többet jelentő mennyiségjelző után álló többes számú alany használata tendenciaszerű a palóc nyelvjárásban. Adataim, illetve a leíró nyelvtani és nyelvjárástani kutatások alapján több, helyesnek vélt álláspontot alakíthatunk ki a XVII. századi nógrádi nyelvemlékek alapján erről a jelenségről. 1. Egyfelől a tanult deákok idegen nyelvi tudásából adódó analógiás átvételnek, ebből következően a keleti-északkeleti deáki szociolektus, a nyelvjárások fölötti regionális norma részének tarthatjuk. Ezt látszik igazolni az a tény is, hogy meglepően nagy számban találkozunk ezzel a jelenséggel a hivatalos, jogi iratokban. 2. Látnunk kell a nyelvi egységre törekvő korabeli grammatikák hatását, amelyek elfogadják, sőt egyesek a helyes nyelvi formaként tüntetik fel ezeket az alakokat. A tanult scriptorok minden bizonnyal követik az általuk normatívnak értékelt grammatikaírók kívánalmait. 3. Az aszcendens módszer alapján, nyelvjárástörténeti szempontból a palóc terület nyelvjárási sajátságát láthatjuk ebben a jelenségben, különösen ha arra figyelünk, hogy a korabeli beszélt nyelvet leghívebben tükröző fassiók, perszövegek, határjárások tanúvallomásaiban találkozunk a számbeli inkongruenciával. Ennél a műfajnál lenne a legnagyobb esélyünk annak az álláspontnak a bizonyítására, hogy egyszerűen a beszélt nyelv pongyolaságából adódó nyelvi jelenségnek tartsuk, ennek azonban ellentmondani látszik a nyelvtanírók, a tanult deákok normára törekvő nyelvérzékéről tanúskodó sok-sok adat. 117