Gréczi-Zsoldos Enikő: Nógrád vármegye nyelve a XVII. században - Adatok, források és tanulmányok a Nógrád Megyei Levéltárból 52. (Salgótarján, 2007)

AZ ÉRTEKEZÉS CÉLJA, MÓDSZERTANI VÁZA - A történeti szociolingvisztikai módszer

ti beszélő, s mivel a lejegyző csak másol, így a szöveg nem lehet reprezentatív mintája a beszélő írott nyelvének. David Sankoff a reprezentativitás problémájáról írt tanulmányában (Sankoff 1988) hívja fel a kutató figyelmét arra, hogy a nyelvemlékek, természetesen, nem hű reprodukálói az interaktusoknak, mégis az újabb kutatások szembesülnek az írásos forrásokkal, melyek a korabeli szituációknak csupán részleges mintájával szolgálnak, így a kutató szükségszerűen korlátozott a variabilitás feltárásában. Ha a szituációk teljes tárházából veszünk mintát, akkor valószínűbb, hogy elemzésünk is értékesebb. A reprezentatív mintavételnél ügyelni kell a szociodemográfiai-nyelvi összefüggésekre. Vizsgálatomban a műfaji variabilitás alkalmas alapot szolgáltathat ahhoz, hogy a XVII. századi nógrádi nyelvhasználatot a nyelvváltozatok összetettségében feltárjuk, még a különböző személyekhez, csoportokhoz kapcsolódó belső változatosság, az inherens variabilitás jelentkezésére is fényt deríthetünk. Hasonló gondot okozhat a szövegközlőhöz kapcsolódó nyelvállapot felderítésében az elsőként Deme László által felvetett fej-kéz probléma (Deme 1953). A szöveget fogalmazó (diktáló) és a lejegyző személy azonossága, illetve különbözősége a szociolingvisztikai tényezők meghatározottságában más-más nyelvi hátteret feltételez, így a nyelvi rekonstrukciót nem tudjuk pontosan személyhez, társadalmi csoporthoz kötni. A levéltárakban található levelek többsége diktálás útján keletkezett irat. A magas rangú urak, a hivatalt is vállaló nemesek, földesurak, még ha tudtak is írni, leggyakrabban deákot alkalmaztak, a jobbágy leveleket pedig jószerivel szintén a jegyzők, deákok jegyezték le, mivel az alacsonyabb társadalmi rétegből származó emberek nagy része írástudatlan volt. Ez a probléma felveti a kutatóban azt a kérdést, hogy a nyelvi elemzés útján kikövetkeztetett nyelvállapot sajátosságait a levél írójának vagy diktálójának kell-e tulajdonítanunk, azaz elemzésünk az élőnyelv hiteles vizsgálata-e vagy csupán írásvizsgálat. A nyelvi tények rekonstruálásában gondot okozhat a korabeli helyesírás következetlensége. Bizonyos hangtani jelenségek pontos leírására alkalmatlanná válnak adataink, mert a lejegyzett szöveg helyesírási elemei egyfelől hangtani, olvasati bizonytalanságokhoz, ennek nyomán téves nyelvi következtetésekhez vezethetik a kutatót. Hegedűs Attila ennek a problémának a kiküszöbölésére újfajta vizsgálati módszert ajánl: a makrostruktúra felőli megközelítést, mely a leírt szöveget mint egészet vizsgálja, nem a partikuláris észrevételekre, hanem a szövegre mint egységre koncentrál, úgy, hogy figyelembe veszi a nyelvszociológiai szempontokat (Hegedűs 1986). A történeti nyelvészetet a szociolingvisztikai metodikával frissíthetjük fel. Értekezésem ötvözi a korábbi módszereket (a történeti nyelvészet nyelvleírását, a nyelvföldrajz gyakorlatát) az újkeletű szocioszituációs vizsgálattal és a történeti dialektológia módszerével. Vallom, hogy nem beszélhetünk 12