Szederjesi Cecília - Tyekvicska Árpád: Senkiföldjén. Adatok, források, dokumentumok a Nógrád megyei zsidóság holocaustjáról - Adatok, források és tanulmányok a Nógrád Megyei Levéltárból 50. (Balassagyarmat-Salgótarján, 2006)

Nógrád Megyei Zsidó közösségek adattára - Leszenye - Losonc

mezteti a hitközséget, hogy a zsidók semmiféle viszálykodását nem hajlandó tovább tűrni. A legkisebb nyugtalanság észrevételénél feloszlatja és a keresztény községi elöljáróság alá rendeli a hitközséget. A hatóságilag kinevezett új vezetők rögtön gyűlést hívtak egybe, amelyen felhívták a közösség minden tagját az újabb elöljáróság támogatására. Schenk Mór javaslatára megállapodtak abban, hogy ezután minden zsidó tartozik - hitközségi adó címén - évente 2 pengőt és 5 váltóforintot fizetni, mégpedig olyan feltétellel, hogy az összegekben bennfoglaltatik a templomi áldások és vallási szertartások megváltási díja is. A Ros Hassana és Jóm Kipur napján felajánlott - úgynevezett áldási pénzek azonban nem tudhatók be az adóra fizetendő összegbe. A jegyzőkönyv szerint a zsidóság a türelmi adó nagysága szempontjából három csoportra oszlott, mégpedig aszerint, ki milyen taksa fizetésére volt kötelezve. Olyan megbízható, pontos kulcs volt ez, hogy később, amikor elhatározták a templomépítést, a hozzájárulási összeget is e kulcs alapján állapították meg. Míg az 1843/44. évi megyei összeírás Losoncon 14 zsidó családfőt írt össze 53 személlyel, addig Losonctugár esetében 42 családfőről, összesen 181 személyről tett említést. A losonci zsidók között ekkor kereskedőt, spekulánst, alkuszt, traktérost (vendéglőst), boltost és ezüstművest találunk. Átlagos évi bevételük 80-250 forint volt. A legnagyobb jövedelemmel, 560 forinttal Steiner Márton rendelkezett. (A losonci zsidóság majd csak a kiegyezést követő gazdasági fejlődés időszakában töltött be jelentős szerepet a megye és a város gazdasági, ipari és kereskedelmi életében.) A később nagyrészt Losoncra költözött tugári zsidóság 1848-ban már 73 családból állt. A lélekszámot tekintve nem kevesebb, mint 335 fő élt a kis mezővárosban. Közülük 16-an születtek külhonban (Cseh-, Morva- és Lengyelországban), a megyén belülről leginkább szécsényi, balassagyarmati, szügyi születésűek telepedtek itt meg. De jöttek pl. Bérceiről, Mohoráról, Apátfalváról, Gácsról és Nógrádmarcalról is. Az idegenek többnyire Pásztó, Miskolc, Gyöngyös, Lovasberény, Pozsony zsidó közösségeiből érkeztek. De települtek ide Tatáról, Pestről, Bajáról, Tokajból és Szikszóról is. A lakosok közül tizenkilencen kereskedők voltak, de emellett az itteni zsidók számos foglalkozást űztek még. Akadt köztük szattyános, virslis, cipész, mészáros, gyapjúnyíró, ötvös, üveges, tímár, szalajkás (hamuzsírfőző), könyvkötő, festő és varrónő is. Az értelmiségi réteget három orvos, három tanító, valamint egy-egy nevelő, kántor, rabbi, jegyző és bába képviselték. Hittársaikhoz hasonlóan többnyire német vezetéknevet és biblikus utónevet használtak: pl. Braun Ábrahám, Deutsch Náthán. Nem mentek ritkaságszámba közöttük a hét-nyolc gyermeket nevelő családok. A szabadságharcot követően Losonc zsidó népessége folyamatosan nőtt, Tugáré pedig csökkent. 1852-ben még a tugári tisztségviselők adatait írták össze a megyefőnöki hivatalban a hitközségek felsorolásánál: Moritz Schenk, Salamon Mandel, Ludvig Büchler, Leopold Sachar, Joachim Meizner, Abraham Meizner. A kóser hús kimérésére vonatkozólag az első szerződést 1851-ben kötötte a hitközség. Örökségi ügyben 1852-ben ítélkeztek először. Azért, hogy a losonci zsidó lakosság beiktatást nyert az összes községi és lakossági jogokba, és rendes polgároknak jelentették ki őket, 10 aranyat tartoztak befizetni a város pénztárába. Ez természetesen csak azokra vonatkozott, akik 1851 februárjában már a község területén laktak. Az adók behajtására nemegyszer a közigazgatási hatóság segédletét is igénybe kellett venni, ami azt mutatja, hogy a helyi izraelita közösség egyikmásik tagja nyomorúságos anyagi helyzetben tengődött. A hitközség szegénysége miatt jó ideig templomot sem építhettek. Később pedig, mikor a felépített kis templomot a tűzvész elpusztította, anyagi források hiányában sokáig nem állt módjukban újat emelni. Magánházban bérelt imaházzal kellett beérniük. Még ezt a szűkös és ideiglenes célokat szolgáló imaházat is csak úgy tudták fenntartani, hogy az 1851-ben esedékes adót és a pap járandóságainak fedezésére kivetett adókat a hatóságok segédlete mellett hajtották be a losonci, füleki és sztregovai kerületekben lakó zsidóktól. (Ez azt is mutatja, hogy a hitközség szinte az egész északnógrádi rész zsidóságát a kebelében tudta.) Ilyen körülmények között állandó rabbit se tarthattak, egészen 1851-ig. A rabbinusi teendőket úgynevezett vándor és rövid időre megtelepedő 578