Szederjesi Cecília - Tyekvicska Árpád: Senkiföldjén. Adatok, források, dokumentumok a Nógrád megyei zsidóság holocaustjáról - Adatok, források és tanulmányok a Nógrád Megyei Levéltárból 50. (Balassagyarmat-Salgótarján, 2006)
Nógrád Megyei Zsidó közösségek adattára - Karancskeszi
KARANCSALJAI ÁLDOZAT Hermann Adolf • an: Schwarcz Róza • ap: - • szh: Karancsalja • ék: 27 év • hé: - • hh: musz • aß YVA Forrás: NML IV. 7. c/3. Öi. 987.; NML VI. 501.1.; 1870. népsz.; Vallási adatok 22.; NML IV. 454. 77.4331/1940.; 1941. népsz.; NML IV. 514.1. 2890/1945. Karancskeszi Kesziben az 1870-es népszámlálás során 1065 lakót írtak össze, közöttük 12 izraelitát. Számuk a következő évtizedekben: 1880: 50,1890: 44,1900:10, 1910:11,1920: 20,1930:13 fő volt. A két világháború között Schwarcz Márknak volt itt kereskedése, aki amellett kocsmát is vezetett. 1859-ben született, szüleitől sajátította el a szakmai ismereteket. 1914-ben költözött a faluba, ahol hamarosan községi képviselő lett. Gyula nevű fia az I. világháborúban hősi halált halt. 1918-ban vett 600 kh-as birtokot, és azt - Gyula bátyjával együtt - évtizedekig művelte Szalvendy Aladár földbirtokos. Helyben, 1886-ban látta meg a napvilágot. Középiskoláit Balassagyarmaton és Nagyrőcén végezte. Mezőgazdasági ismereteit a szülői háznál szerezte. Feleségét Grünfeld Honának hívták, 1935-ben egyetlen lányát említik, Juditot. A község 2003 lakosa között 9 zsidót írtak öszsze 1941-ben. Az 1944. év novemberében a községhez tartozó Bányapusztán történteket őrizte meg T. Pataki László Útonjáró című munkája. A mű Földi Ferencné helybeli lakos emlékeit teszi közzé, aki akkor 22 éves volt. „A fogoly csapat úgy jött 1944 novemberében, hogy Losoncra hajtották őket, aztán volt velük egy szakaszvezető, az meg azt mondta: 'Ne menjünk Losoncra, majd egy tanyát keresünk!' Ceglédi ember volt, olyan ötvenéves forma, bajuszos, talán Kovács Istvánnak hívták, az italt nagyon szerette, ő hajtotta azt a 25 zsidót november végén. Amikor megjelentek és jöttek az út felől! Mink abban az időben nagyon féltünk. Tudatlan gyerekek voltunk, amikor megláttuk, hogy a dűlőúton jöttek Keszi felől, batyukkal, kézben szatyorral, táskával, hátizsákkal, na, így aztán kiértek ide. Mi lesz itt? Ennyi ember idejött, mit fognak csinálni? Aztán amikor megismertük őket, mondtuk, hogy ezek rendes, jóravaló emberek. Egy volt ott az akarat. Egy hónapig maradtak rejtve valahogy Bányapusztán. Házhoz kerültek sorra. 'Adjanak helyet asszonyok az embereknek!' - mondta a szakaszvezető, anyámat aztán mindjárt megszerették, az Ascher Oszkár színész úr, meg egy orvos és egy mérnök meg Karácsonyi. A Földieknél lakott a szakaszvezető, kemény embernek mutatkozott, de rendes volt nagyon. Nálunk úgy volt a szállás, hogy össze volt tolva az ágy, abban aludtak ők hárman. De az Ascher olyan ember volt, hogy mindig tanult, éjjel-nappal a kezében volt a könyv kinyitva, járkált, mindig morgott, mondta a szöveget, tanult is valami szövegszerepet, mások is mondták, hogy nagy színész. Amúgy csendben voltak. A napjuk úgy telt, hogy csak a szomszédba mehettek el, a tanyát nem hagyhatták el. De még vetítettek is, lepedőt kifeszítettek és valami elemes vetítővel filmeztek is, meg szavalt az Ascher Oszkár. Ezzel az ésszel akkor másként tapasztaltuk volna, ha tudtuk volna, amit ma már tudunk. De féltünk is, dörögtek az ágyúk, mondta a szakaszvezető: 'Az a jó, ha dörög, mert akkor hamar vége lesz...' Az Ascher, az küldött utána anyámnak sokáig havonta száz forintot, de csupa tehetősebb ember volt ebben a csoportban, mert úgy válogatták öszsze valószínűleg. A szakaszvezető azt mondta a csendőröknek: 'Eltévedtünk, most megpihenünk, mert betegek is vannak, de aztán megyünk a többiek után'. Valahogy igazolták is, de a végén menni kellett újra.... Annyit már akkor is megtudtunk, amikor elhajtották őket, hogy innen Losoncra kellett menniük. De hogy aztán mi lett velük, azt már senki sem tudja pontosan. Egyedül az Ascher Oszkár művész úr, aki már később Kossuth-díjat kapott meg szerepelt mindenhol, híres ember lett, ő jött ide vissza. Többször is, taxival jött, egyszer Keszibe meg Bányapusztára, valamikor a hatvanas évek elején legelőször. Akkor még édesanyám, Borka néni is élt, találkoztak, ríttak mind a ketten: 'Jaj, aranyos Borka néni, csakhogy megláttam még magát! Nagy kerülővel értünk haza!' A száz forintot mindég hozta a postás. Azt kiáltotta: 'Deák Jánosnénak küldi Ascher Oszkár!'" 550
