Szederjesi Cecília - Tyekvicska Árpád: Senkiföldjén. Adatok, források, dokumentumok a Nógrád megyei zsidóság holocaustjáról - Adatok, források és tanulmányok a Nógrád Megyei Levéltárból 50. (Balassagyarmat-Salgótarján, 2006)

Lágerélet –Auschwitzba deportáltak és kisegítő munkaszolgálatosok visszaemlékezései - – Z. Gy. visszaemlékezése

elosztás területrendezésre meg másféle munkák­ra. A mi századunk legnagyobbrészt már a mai Csehszlovákia területén dolgozott, az úgynevezett teherpályaudvar mellett. Ott aztán volt egy kis fer­tőtlenítő hely is, ami már nem akkora volt, mint a lavocsnei, de ilyen funkciót töltött be. Sátoraljaúj­helyen legalább már magyar földön voltunk, és leg­alább emberekkel lehetett beszélni, és mi azt hit­tük, hogy most már itthon vagyunk, és majdcsak... Jött 1944. augusztus 20. Hogy ne unatkozzunk, a mi századunkat megint kivezényelték a teherpá­lyaudvarra. Ástuk a futóárkokat. MeUettünk csend­őrök tanyáztak. Egyszer csak felnéztünk az égre, azt hittük, valami repülőgép. Amikor jobban fel­néztünk, akkor aztán láttuk, hogy nem röpcédulá­kat szóró gépek, hanem Moszkitók meg Liberá­torok. No, de úgy képzeld el, hogy ezek a kis gé­pek állandóan ott keringtek a Liberátorok körül. Persze ma már, ennyi év után nem tudnám meg­mondani, hogy ezer volt-e vagy ezeregyszáz, azt nem lehet. Ott, ahol mi dolgoztunk, két bof ore (né­met légvédelmi ágyú) volt fölszerelve. Tudtuk, hogy ha ezekből egyetlen lövés felmegy, akkor ott kő kövön nem marad. Akkor ezek csináltak egy nagy kört a város felett. Ez nem jelentett sose jót. Ha jól emlékszem, ezek dobáltak le röpcédulákat, amiken ez állt: „Kassát nem bántjuk, Sátoraljaúj­helyt megváltjuk, Budapestet bosszantjuk." Ez volt rajta magyarul. Na most, a mi tisztelt közcsend­őreink, azok úgy gubbasztottak bent ezekben a fu­tóárkokban, meg imádkoztak összetett kézzel. Nem mondom, hogy mi nem féltünk, mert ha ezek ott elkezdenek bombázni, végünk. Na, ez volt Sátor­aljaújhely. Aztán a front közeledett, már átjött ak­kor a Kárpátokon, már megint lehetett az ágyú­dörgést hallani. Mindenütt vágták a disznókat meg szedték az almát, szóval formálisan mindenki min­dent begyűjtött. Mindenki kaphatott, amit kért, mert azt mondták, hogy ez úgyis elvész. Az október 15-ei proklamáció, az egy vasárnap volt. A másik századot is behozták. A két század­ban voltak barátok, ismerősök, egy faluba, egy vá­rosba valók, elmentünk egymást látogatni. Délelőtt elmentünk, mert gyönyörű idő volt, és amikor ha­zaértünk, a századparancsnokunk azt mondta: Fi­úk, mehetnek haza. Egy keretlegény, egy munka­szolgálatos. De nagyon vigyázzanak, mert itt né­metek vannak. Összeomlott a front. Összeomlott minden. Na most, ezután volt olyan magyar tiszt, aki nem tette le az esküt Szálasinak, de olyan is volt közötte, akik a legkutyábbak voltak hozzánk. Volt ott egy tüzérszázados. Az vezette a századot. Azt mondta: Mondják meg a bajtársaiknak, hogy mindegyiküknél legyen egy-egy fél kenyér, a kis szalonnát, ha kapnak, vagy tudnak szerezni, te­gyék bele, és ha piros rakétát látnak, akkor irány a sátorhely. Hát, közben meg is állt a front, meg szét­kanyarodtak, úgyhogy aztán október végén beva­goníroztak bennünket. Összeállították a századot és elindítottak bennünket. Nem vonaton, gyalog­menetben! Székesfehérvárra. Hát, az kilométerben nem kis távolság. Elmentünk Szerencs, Miskolc, Gyöngyös, Pásztó mellett. Pásztón nekem volt egy munkatársam, a Sildi, annak kiküldtem egy cédu­lát. Az iskolában éjszakáztunk, és reggel az egyik bajtársam szólt, hogy keresnek. Akkor kimentem. Érdekes, a templomból kijövő kis öregasszonyokat láttam. A Sildi bejött azzal, hogy hozott nekem ke­nyeret, szalonnát, és azt mondta, hogy kivisz a sző­lőbe, ott van valami kis kunyhója. Én nem mentem. Aztán kisült, hogy nem is volt baj. Mert akik ott maradtak, azokat elpusztították. Hát, megérkez­tünk, egész közel Székesfehérvárhoz. Ez 1944 no­vemberében volt. Október-november. Az erőlte­tett menetet, amit Radnóti leírt, azt csináltuk mi vé­gig. Volt egy fasiszta századparancsnok-helyette­sünk, az később bíróság elé is került. Az biciklivel ment elöl, és nekünk azt a menetet kellett tartani, amit ő. Úgyhogy ha pihenő volt, ha sár volt, ha bár­mi, beleültünk, mert összeroskadtunk. így ment egészen addig, amíg le nem értünk. Ez közel há­rom hétig tartott. Közel három hétig. Volt úgy is, hogy Balassagyarmaton aludtunk, Szécsényben egy fatelepen. Amire odaértünk Székesfehérvár alá ­az egész menetnek az volt az úti célja, hogy Szé­kesfehérvár és utána Németország -, Székesfehér­váron már olyan harcok voltak, hogy visszavezé­nyelték a századot Esztergomba. Esztergom mel­lett volt egy, még az első világháborúból vissza­maradt tábor. Dorog és Esztergom között volt. Ott voltunk mi egészen decemberig. Közben énvelem mi történt? Mikor Sátoraljaújhelyről eljöttünk, a századorvosunk meglógott. Nekem, mint cserkész­nek, volt ilyen vizsgája, életmentő vizsga. Egyik napról a másikra diplomás orvos lettem. Aztán volt egy olyan kor az esztergomi bombaeső után, 304

Next

/
Oldalképek
Tartalom