Szederjesi Cecília - Tyekvicska Árpád: Senkiföldjén. Adatok, források, dokumentumok a Nógrád megyei zsidóság holocaustjáról - Adatok, források és tanulmányok a Nógrád Megyei Levéltárból 50. (Balassagyarmat-Salgótarján, 2006)

Lágerélet –Auschwitzba deportáltak és kisegítő munkaszolgálatosok visszaemlékezései - – Z. Gy. visszaemlékezése

amikor mint munkaszolgálatost bevittek a kórházba. Akkor már a szolnoki, nem a debreceni kórházba, minden oda volt telepítve. Akkor nem akarták elhinni, de kérem, én nem vagyok orvos. Na most, az egész század egy nagy hodályban volt. Egy barakkban. Volt egy kis szalma a'földön, volt egy-két lámpa, ilyen 25-ös lámpa égett. Tőlünk negyvenlépésnyire volt ugyanilyen barakk, abban pedig Arpád-karszalagos fiatalemberek voltak elszállásolva, akik az aszódi nevelőintézetből kerültek ki. Hát, nem volt valami kellemes közelség. Na most aztán, nekünk volt ilyen munka, olyan munka, uszályok kipakolása, és a jött a karácsony. Volt egy fiatalember a törzsből, szécsényi volt, Goldbergernek vagy Grundbergernek hívták, felvette a kapcsolatot a dorogiakkal, akik azt mondták, hogy baj van, ha menni kell... Volt egy furcsaság. Az esztergomi tábor felett volt barlanglakás, egy komplett falu volt ottan, ahol Horthyék alatt filmeket vettek föl. Ott voltak ilyen bunkerek is, amikben lőszereket tartottak. Karácsony másnapján, reggel, ismerős zajokat hallottam. Már 1919-ben volt egy ilyen tűz a városban. Na most, a trükk az volt, hogy felállították a két századot, az egyik az erőműtől Dorog fele, a másik az erőműtől Esztergom fele. Olyan káosz keletkezett, mert a két század egymással ellentétes irányba indult el. Szétszóródtunk. Olyan tüzet kaptunk, hogy a sürgönypóznák, azok égtek. Csodálatos módon úgy szétszóródott az egész legénység, hogy abból sebesülés nem volt. Mi pedig tudtuk, hogy a hegyen lehet éjszakázni. Felmentünk, ott töltöttük az éjszakát. Emlékszem rá, az egyik ilyen bunkerben volt valami kis ttízhelyféle, valamelyikünk begyújtott, hát szállt föl a füst. Látható volt a németeknek is meg az oroszoknak is. Reggel beállított két orosz katona. Szabadok lettünk. Ugyanolyan hadifoglyok voltunk, mint a honvédek. Hadifoglyok bizony! Ugyanúgy megkutattak bennünket, mint azokat. Németki jeszty? Fegyver van-e? A véletlen egyik legnagyobb mázlija, hogy mi egy olyan bunkerben voltunk, amelyik nem teljesen a föld alatt volt. Reggel korán, amikor már világos volt, elindultam azoknak a dorogiaknak szólni, akik minket a bunkerbe dugtak, hogy itt vannak már az oroszok. És ahogy mentem ott, az erdőn keresztül, egyszer csak azt vettem észre, hogy a fehér fa meg más fák között félkör alakban ott voltak az oroszok. Akkor énrajtam már nem katonasapka volt, hanem szegény édesanyámnak volt egy prémgallérja, abból juttatott nekem egy kucsmát, az volt a fejemen, és az oroszok azt hitték, hogy közülük való vagyok és nem bántottak. Akkor aztán reggel levittek bennünket Dorogra, ahol csak azt halottuk, hogy tankok mentek körbe-körbe. A szilveszter éjszakát egy olyan akolban töltöttük el, aminek nem volt teteje. Azután elvittek bennünket Kecskemétre. Az utolsók voltunk, akiket egy orosz százados átkergetett egy tutajfélén a Dunán. Akik utánunk át akartak volna jönni, már nem tudtak, mert még nem lehetett rámenni a jégre. Na, mi azután Kecskeméten voltunk vagy két hétig, aztán meglógtunk, de újra elkaptak az oroszok. Tizenketten vagy tizenöten voltunk. Szegény Groszman Ernőt, ezt a bajtársamat kinevezték inzsenérnek [mérnöknek], én voltam a doktor. Egy orosz százados kiszakított minket ebből a környezetből, énekelni kellett neki, meg durákot kártyázni. Ma sem tudom, miért. A végén azután felhasználtunk egy alkalmat a szökésre. Felkapaszkodtunk egy vonatra Kecskeméten. Megérkeztünk Szolnokra, Szolnokról jött egy vonat, persze tehervonat, Kisterenyéig. Kisterenyétől már nem volt vonat, a sínek felszedve, és így kerültem én haza. Haza, hát az azt jelenti, hogy az egész családból egyedül voltam '44-ben. Az első éjszakát egy teljesen idegen családnál töltöttem, egy kolléganőm férjénél. Itt laktak a Fő utcán. Még az érdekességhez tartozik, hogy amikor gyalog jöttünk Kisterenyéről, akkor itt, az útelágazásnál, ami Balassagyarmat felé vezet, megállítottak bennünket egy kis munkára az oroszok. Hát nem így mondták. Mondtam, hogy engem hagyjanak békén, végre 28 hónap után itt vagyunk, közel az otthonunkhoz. Talán valamiképpen belátták és elengedtek. Volt egy bajtársam, akit nem fogadtak be, mert Losoncnál volt a front, és még nem lehetett tudni, hogy mi lesz. Hát, ilyen különbözőek az emberek. 305