Szederjesi Cecília - Tyekvicska Árpád: Senkiföldjén. Adatok, források, dokumentumok a Nógrád megyei zsidóság holocaustjáról - Adatok, források és tanulmányok a Nógrád Megyei Levéltárból 50. (Balassagyarmat-Salgótarján, 2006)

Lágerélet –Auschwitzba deportáltak és kisegítő munkaszolgálatosok visszaemlékezései - – A. G. visszaemlékezése

natban jött Lakatos Géza, és mindjárt, mint egy gyerek, leült az új játéka mögé. Odaszólt a segédtisztjének, egy jóképű századosnak vagy őrnagynak: Na, mit szól hozzá? - Igen, hát sokkal jobban méltóztatik itt kinézni, ennél az asztalnál. Az a másik is szép volt, de a mögött el méltóztatott tűnni. - Kis emberke volt Lakatos Géza. Azért cseréltette ki az íróasztalát, hogy ne látsszon olyan kicsinek. Hát ez az! El is vesztette a háborút emiatt. Na mindegy, ez volt a Lakatos Géza. Volt egy Sövényházy nevű vezérezredessel is találkozásom. Ott sétált, ahol dolgoztak a munkaszolgálatosok a Dnyeperparton, és azt mondta: Nézzék, most már maguk is nemsokára mennek haza. Ezek flekktífuszból kigyógyult emberek voltak. Azoknak az volt a jellemzőjük, hogy nekik semmi sem szent, hogy egy tábornokkal beszélnek, az nekik semmi. Azt mondták ezek a munkaszolgálatosok, hogy mondták ezt már mások is. Nana! De tábornok még nem! így Sövényházy. Különböző viszontagságok után gyalogmenetben elindultunk Kijevből haza. Az első nap valami hatvan kilométert gyalogoltunk, teljes felszereléssel. Géppuskát ugyan nem vittünk, mert mi civilek voltunk tulajdonképpen. Az asztalosműhelyben csináltam magamnak egy bőröndöt fából, és azt haza akartam hozni, hogy íme, ezt tudtam én csinálni. Azt megpakoltam, viharkabát, bakancs, pokróc meg minden volt benne. De annyi eszem volt, hogy az első pihenő után megszabadultam a fölösleges holmitól, úgyhogy a bőrönd se jött haza. Nagyon sokat kellett gyalogolni és ez fárasztó volt. Na, ekkor aztán már különböző rossz bánásmódban is volt részünk, idegen katonáktól, csendőröktől. Nem éppen finoman bántak velünk, de lényegében különösebb atrocitás ott sem történt. Miskolcra kerültünk karanténba. Egy tüzérlaktanyában voltunk, azután kiengedtek. De a karantén az negyven nap volt, azt hiszem, hogy kitöltöttük a negyven napot. Különösebb atrocitásra, bántalomra vagy éheztetésre nem emlékszem. Az igaz, hogy az én természetemtől függött, hogy én ezeket igyekeztem elfelejteni. Voltak olyan emberek a keretben, akik határozottan jól viselkedtek. Volt egy magyar tizedes, egy fiatalember. Udvariasan beszélt mindig, már ahhoz képest, ahogy munkaszolgálatosokkal szoktak beszélni, azaz nem káromkodott nagyon, és nem szidott minket nagyon, de a legkülönbözőbb dolgokat tudta kitalálni. Különféle „harci" feladat volt, például mázsás zsákokat vállon cipelni és fölrakni egy autóra, miközben ő úgy járkált ott, hogy mi ne tudjuk a zsákokat letenni. Előttünk járkált, mintha véletlenül tenné, hogy lehetőleg sokáig tartsuk a vállunkon. Ez a rosszak közé tartozott. Volt aztán rosszabb is, mint általában a szidások, de különösebb kirívó bántalmazás nem volt. A fegyelmezésre, úgy mondom, szükség volt. Egyszer - ez még Sepetovkán volt valamit csináltunk, valamit, ami nem tetszett. Erre büntetésből télen körül kellett futnunk a laktanyát térdig érő hóban. Én éppen akkor mosakodtam, övig meztelen voltam, és úgy futottam. Én élveztem azt a szikrázó napsütést meg a havat, de voltak köztünk, akik kétségbe voltak esve, pedig ezt megcsinálták a katonákkal is, ugye? Volt egy Varga nevű tarjáni szakaszvezető, az GH-s volt. Semmi köze nem volt a fegyelmezéshez, de ő gyakran megfektette a társaságot indokolatlanul, és nagyon vigyázott, hogy abból ki ne maradjanak az öregek, nyomorékok. Én a fiatalok közé tartoztam még akkor. Volt az úgynevezett büntetőszakasz, akik kommunisták vagy kommunistagyanúsak voltak, vagy egyszerűen, akikre haragudtak, de ebben voltak nyomorékok is, azokat is mindig megfektette. Ez a Varga volt az egyik, akire mint nagyon kellemetlen emberre emlékszem vissza. Ez volt nekem a második „felvonás", az ukrajnai kirándulás, utána megint visszakerültem a központi műhelybe Pálfalvára, ott dolgoztam... A gettóban kaptam a harmadik behívóparancsot, tehát csak egy pár napig élveztem a bezártság, a megkülönböztetettség „örömeit". Jolsvára kellett menni munkaszolgálatra... Jolsváról Diósgyőrbe kerültünk dolgozni, a vasgyár mellett volt a táborunk. Kisvasutat építettünk, a Lillafüredi Állami Erdei Vasutat, nem a nagy vasutat, azt már az oroszokkal csináltuk. Megint csak azt kell mondanom, hogy nekem talán szerencsém volt, de különös bántódásban ott sem volt részem. A munkaszolgálatos század és a keret tagjai vagy tarjániak, vagy Tarján környékiek voltak. Például volt egy istenmezejei parasztlegény, egy őrmester Jobbágyiból, de velünk volt Vilezsál Ricsi, a karmester is, de ő egy szalmaszálat keresztbe nekünk nem tett. Nagy volt a tekintélye a zsidók között azért, mert nem csinált semmit, se rosszat, se jót nem csinált. 300