Szederjesi Cecília - Tyekvicska Árpád: Senkiföldjén. Adatok, források, dokumentumok a Nógrád megyei zsidóság holocaustjáról - Adatok, források és tanulmányok a Nógrád Megyei Levéltárból 50. (Balassagyarmat-Salgótarján, 2006)

Lágerélet –Auschwitzba deportáltak és kisegítő munkaszolgálatosok visszaemlékezései - Nagyoroszi - – Steinberger Zoltán visszaemlékezése

számú „muszos" századhoz, amely kétszázötven emberből állt. Egyik nap megérkezett Salgótarjánba a frontról száznegyven orvos, az SS-ek megásattak velük egy nagy gödröt, és mikor azzal elkészültek, sortüzet adtak rájuk. Ebben az ottani sváb lakosság segítségükre volt. Október 16-án a keretünk segítségünkre volt, hogy Budapestre mehessünk. Elindultunk, és útközben meghallottuk, hogy ott mi a helyzet, erre kértük, hogy másfelé vigyenek. Irányt változtattunk, és Fülekre mentünk. Ott két hétig a fatelepen dolgoztunk. November 5-én jött egy indulási parancs, hogy a századot az Albrecht laktanyába, Budapestre kell irányítani. Dömösig mentünk, ott utánunk hozták a svájci követség által kiállított védleveleket, és Dömösön maradtunk. November 27-én újabb parancsra átadtak egy todtista tisztnek, aki elvitt minket Gántra. Az utat gyalog tettük meg, akkor kezdték odatömöríteni a zsidó munkaszolgálatosokat. A mi századunk barakképítéssel foglalkozott. Mikor az oroszok közeledtek, elvittek Bodajkra. Bodajkon a pályaudvar valamelyik helyiségének a padlásán helyeztek el minket, és kijártunk az állomásra dolgozni. Hatalmas gépeket vagoníroztunk be. Ott voltunk december 30-ig, ekkor ott is közeledett a front, és elvittek minket gyalog Pápáig. Január 6-án nyitott vagonokba raktak, aminek se oldala, se teteje nem volt, és elvittek Sopronba, majd onnan gyalog Fertőrákosra. Fertőrákoson a todtisták őrizete mellett egy kőbányában dolgoztunk. Az őrök állandóan gumibottal hajtottak. A legnagyobb téli hidegekben csűrökben laktunk. Nagy hóviharok voltak, csak úgy fújt be a szél. A todtistákon kívül SS-ek is vigyáztak ránk. Egyszer egy barátom, mikor az egyik SS nagyot ütött rá, azt mondta fájdalmában, hogy „ilyen marha". Egy sváb SS volt, aki értett magyarul, barátomat szó nélkül lelőtte. Én temettem el. Munka közben a kabátunkat le kellett venni, majd megfagytunk a nagy hidegtől. Március 28-án Fertőrákoson nagy motozáson mentünk keresztül, útravalóul egy kis verést kaptunk, és elvittek Szombathelyre, onnan Eberauba, majd Eberauból négy nap után Mauthausenbe. Mauthausenbe SS-ek kísértek. Rosszak voltak hozzánk, ha valaki kilépett a sorból, azt agyonlőtték. Mauthausenbe érve nagy veréssel és zajjal fogadtak. Az első éjszakát az udvaron töltöttük, és csak másnap tettek be zeitbarakkokba. Éhesek voltunk, naponta 15 dkg kenyeret kaptunk és Vi liter levest. Minden nap háromszáz körül volt a halottak száma. A krematórium már akkor nem dolgozott, így tömegsírban ásták el az embereket. Nekünk kellett a halottakat elvinni, féltünk a betegségektől, elbújtunk az ilyen munka elől, és ha az SS-ek észrevették, puskatussal vagy korbáccsal félholtra vertek. Tíz nap múlva parancsot kaptunk, hogy aki tud menni, készüljön, mert továbbvisznek. Reggel sorakozó volt, és körülbelül hatezren elindultunk. Csoportokra osztva mentünk. Én leghátul voltam. Minden tíz lépésnél egy halottat láttam. Nem adtak az útra enni, és az úton talált zöldnövényekkel táplálkoztunk. Háromnapi gyaloglás után Gunskirchenbe értünk. Akkor már körülbelül 16 000 deportált zsidó volt ott. Egy aránylag szűk kis barakkban, ami talán ötszáz fő befogadóképességű, ezerötszázán voltunk bezsúfolva. Nemhogy lefeküdni, de még leülni sem tudtunk. Naponta három-négyszáz halott volt, rajtuk feküdtünk. Reggel nekünk kellett azokat kihordani. Itt is csak ugyanolyan volt az élelmezés, mint Mauthausenben. Napról napra gyengébbek lettünk. Tisztálkodási lehetőség nem volt, hemzsegtek rajtunk a terűk. 1945. május 4-én az SS-őrök eltűntek, és még aznap megláttuk az országúton az amerikai tankokat. Még aznap elmentünk a városba élelmiszer után nézni, találkoztunk útközben amerikaiakkal, akik osztogatták nekünk a csomagokat. Bőven el voltunk látva ennivalóval, nem győztünk enni. A felszabadulás után flekktífuszba estem. Nagyon belázasodtam, negyvenöt napig lázasan feküdtem, nem tudták megállapítani, hogy tulajdonképpen mitől van ez a hosszantartó láz. Bevittek az Allgemeines Krankenhausba, és ott állapították meg, hogy a flekktífuszon már rég túl vagyok, és szívbelhártya-gyulladást kaptam. Az amerikaiak gondos ápolás alá vettek, injekcióztak és ennivalóval valósággal tömtek. Most szándékomban van édesapámhoz Amerikába kijutni, mert édesanyám öt kis testvéremmel Auschwitzban maradt, és őkívüle nincs senkim. 296