Szederjesi Cecília - Tyekvicska Árpád: Senkiföldjén. Adatok, források, dokumentumok a Nógrád megyei zsidóság holocaustjáról - Adatok, források és tanulmányok a Nógrád Megyei Levéltárból 50. (Balassagyarmat-Salgótarján, 2006)

Lágerélet –Auschwitzba deportáltak és kisegítő munkaszolgálatosok visszaemlékezései - Szécsény - – Davidovich Dina visszaemlékezése

Azok a magyar nők, akik olyan nyersen förmedtek rá kevéssel ezelőtt, amiért Isten oltalmában bízott. Csodálkoztam, hogy fölismerték, hiszen a vaksötétben nem láttuk egymást. „Már régen figyeljük azt az asszonyt, aki a legreménytelenebb helyzetben is imádkozik, hisz Istenben. Mi viszont a történtek után Anyád imájának erejében hiszünk, és megáldjuk őt. Drága gyermekem, Anyád egy szent." A szóban forgó két nő, két budapesti orvosfivér felesége. Beszélgetéseink során kiderült, egy időben hurcoltak el Magyarországról. Egyikük könnyek közt mondta el: érkezésünk napján a 10, 12 és 14 éves gyerekét bal oldalra küldték, vagyis a gázkamrába. Kivételes szerencse, hogy én a 13 évemmel nem oda kerültem. Úgy látják, Anyámat valóban oltalmazza az Örökkévaló. Akit ilyen kivételes lénynek tartanak, az kétségtelenül emelkedett lélek, kezdeményezőkészséggel és bátorsággal megáldva - gondoltam. Az ő ötletére húztam ki magam, hogy magasabbnak tűnjek Mengele, a Halál Angyala előtt. „Húzd ki magad! Imádkozzunk Istenhez, hadd sikerüljön a cselfogás!" - így mondta Anyám, az alkalomnak megfelelően. Ő sosem szűnt meg küzdeni és töprengeni a legjobb megoldáson. Második auschwitzi tartózkodásunknak kényszerű semmittevéssel töltött idején szoros barátságot kötöttünk a két magyar asszonnyal. Egyre több szeretettel halmoztak el mindhármunkat. Anyám, a jó megfigyelő, bölcs asszony, megállapította, hogy barátnőink terveznek valamit, mert titokzatosan viselkednek, túl gyakran súgnak-búgnak. Egy napon - mintha tréfálkoznának - arra célozgattak, látják a szökés lehetőségét, életben maradásunk biztosítékát, így adagolták szökési tervüket, nyüt színvallás helyett. Persze azt is hihettük, ilyen képtelen ábránddal találtak módot a rabság elviselésére, amely valamicskét enyhített börtönünk szigorán. Valójában nagyon is komolyan gondolták, amit mondtak. Egy héttel később az SS reggeli létszámellenőrzése nem egyezett. Megszólalt a riasztócsengő, a katonák ordítozva futkostak ki-be, ki-be a barakkokba. Nem tudtuk, mi történhetett. Ötször megszámoltak a két órán át tartó sorbaállás alatt, míg végül egyikük dühtől fuldokolva dörögte: hiányzik két häftling. Követelte: azonnal mondjunk el mindent, amit haUottunk társaink szökési tervéről. Mi hárman rögtön értettük a történteket. A két sógornő megszökött Auschwitzból! Félve a megtorlástól, nem mertük arrafelé fordítani a fejünket, amerre barátnőink állni szoktak zählappellkor. Am tény, hogy valóban hiányoztak. A nácik a végletekig bosszúvágyók és elszántak. Bűnrészességgel gyanúsítottak, mivel egy barakkban háltunk a szökevényekkel. Egész napos büntetést szabtak ki ránk. A letelt kb. két óra után, ugyanazon a helyen térdre parancsoltak, majd le kellett feküdnünk arccal a földre, oldalunkhoz szorított karral. Fölváltva csináltatták velünk reggeltől estig, természetesen étlen-szomjan. A legyöngült foglyok némelyike elájult, őket a náci korbács térítette magához. Valójában nagyon kemény büntetést kaptunk. De megérte! Mindnyájunknak örömet szerzett a két magyar sikeres szökése. Egyrészt, mert két arra érdemes asszony nyerte vissza a szabadságát, másrészt, mert lehetőség nyüt kikerülni Auschwitzból, a villany drótkerítés mögül, az őrtoronyban figyelő katonák és a géppisztolyos, vérebeket tartó nácik ébersége ellenére is. Fölcsillant a remény! „Lehetséges megszökni Auschwitzból!" - suttogtuk egymásnak. Habár örömünkbe üröm vegyült a bizonytalanságtól. „Elkerülték-e a kinti németeket, vagy azóta elkapták és kivégezték őket?" Hallottam éjszaka Anyám buzgó fohászát Istenhez, a szökevények szabadságáért. Hogyan tervezték a szökést? Csak ők tudják, ám elképzelhető, hogy valamelyik lágerőr segített kijutniuk a szigorúan őrzött területről. Szeptember körül kezdtük észlelni a nácik ideges, aggódó viselkedését. Volt okuk rá, de mi nem értesülhettünk a szövetségesek kezdődő térhódításairól, nem tudhattuk, hogy Hollandia már szabad. Semmi hírt nem kaptunk az Auschwitzon kívül történt eseményekről. Az egyik szeptemberi napon megint vagonokba raktak. Ez alkalommal legalább Auschwitz elhagyása bátorított. Mögöttünk a gázkamrák, krematóriumok, életünk legmegrendítőbb éjszakájának színhelye. Ebből merítettünk lelkierőt. Hideg, őszi szél fújt, amikor bevagoníroztak. Nem bírtunk szabadulni a hamarosan beköszöntő tél gondolatától. Megfelelő öltözék híján kétségtelenül megfagyunk. Ellenálló képességünket amúgy is megviselte az éhezés, a kegyetlen bánásmód. A szerelvény végre megmozdult, a vagonfalakon át fogvacogtató levegő áramlott be. Ugyanazt 287