Szederjesi Cecília - Tyekvicska Árpád: Senkiföldjén. Adatok, források, dokumentumok a Nógrád megyei zsidóság holocaustjáról - Adatok, források és tanulmányok a Nógrád Megyei Levéltárból 50. (Balassagyarmat-Salgótarján, 2006)

Lágerélet –Auschwitzba deportáltak és kisegítő munkaszolgálatosok visszaemlékezései - Szécsény - – Davidovich Dina visszaemlékezése

méternyire fekete füst gomolygott egy piros téglás kéményből. A krematóriumból. Mellette két ki­sebb, kamraszerü épület, ablakok nélkül. Kétségte­lenül gázkamrák. Este 8-9 óra körül durva SS-őr hajtott minket, mint a marhákat, a bal oldali kamra felé. Vacogó fogakkal mondogattam magamban: „Mindennek vége, most megölnek bennünket!" Az őr parancsára az ajtóban levetkőztünk, a klumpán­kat is kint hagytuk. A hidegtől és félelemtől vaco­gó, pucér nőket egyesével tuszkolta a nyomasztó terembe. Bent sötétség, ragacsosan koszos padló, erős klórszag, köruiyeztünk tőle és köhögésre inge­relt. Egyre több fogoly érkezett, pedig már egy ta­podtnyi hely sem maradt. De az SS-ek ököllel, fegy­vereikkel fenyegetve és vérebeikkel még számos pucér nőt kényszerítettek közénk, kíméletlenül be­préselve a klórbűzös sötétségbe. A közelből jajve­székelés, szívet tépő zokogás hangja ért hozzánk. Nem volt nehéz következtetni. A gázkamra elő­terébe tuszkoltak, ahonnan csak néhány lépés meg­próbáltatásaink végső állomása, a megsemmisítés. Többé nem érdekelt a helyzetünk. Láttam közelgő elmúlásunkat, gyötrelmünk és balsorsunk végét. Csak Anyám, e rendkívüli asszony szavai öntöt­tek belénk némi erőt. „Legyetek nyugodtak, min­den jóra fordul, valaki ott fölöttünk megment ben­nünket." Egy magyar asszony hallotta Anyámat és haragra gyúlt: „Mi az, hogy valaki ott fönt egyál­talán törődik velünk?! Ne beszélj hülyeséget! Mit gondolsz, ki téríti el gyilkos szándékától ezeket a vadállatokat? Még mindig nem fogtad fel, hol va­gyunk? Nem hallod a halálhörgést pár lépésnyire tőlünk? Azt hiszed, te idióta, örömükben ordítoz­nak, vagy így szórakoznak? Megölik őket, aztán mi következünk." Egy másik asszony leintette: „Ma­radj már! Számít az, ha kinyírnak? Legalább vége az életünknek. Mi a fenének élnénk tovább?" Egy­re többen emelték föl hangjukat: „Pofa be! Elfogy a levegő!" „Nem vettétek észre, hogy nincs ablak, és legalább ötszázan akarunk oxigénhez jutni?" Nem tudom, ki beszélt, de hallgattak rá. A beállott csendet nehéz légzés és nyöszörgés zaja törte meg. Habár a csend még rosszabbul érintett, mert a kö­zeli gázkamrából erősebben hallatszott a jajongás. Hol sokáig tartott, hol hamar befejeződött, attól füg­gően, milyen mennyiségben bocsátották be a gázt. Ez nem volt sem több, sem kevesebb, mint ma­ga a pokol. Az idő lassan telt a feszült várakozás­ban, oxigénhiánnyal küzdve, egymáshoz présel­ten állva a klórbűzös teremben. Időnként innen­onnan panaszkiáltások hangzottak. „Ne taposs rám!" „Kelj föl!" „Mi az, megvesztél?!" „Mit kép­zelsz, hol vagy, hogy le akarsz ülni?" Felelet nem jött, mert a földre roskadó nem leülni akart, ha­nem leterítette a borzadály, éhség, betegség, vagy egyszerűen megfulladt. Ezt is csak másnap reggel tudtuk meg, amikor váratlanul kulcs csikordult a zárban, nyílt az ajtó, és tiszta nappali fény áradt be. Egy asszony kétségbeesetten kiabált. „Nem pihen­ni ültek le a szerencsétlenek! Nem élték túl az éjsza­kát!" Hat náci tűnt fel, egyikük dühösen ordítozott. Aki nem értett németül, azt hihette, azért őrjöng, mert még mindig élünk. Valójában másért dühön­gött. „Mi a fenét keresnek itt ezek?! Melyik hülye zárta ide őket? Tetovált häftling-csoport Krakkóból. Ki velük, de máris!" Az ablaktalan siralomházon kívül az állandó éjszakai lidércnyomástól is meg­szabadultunk. A többség biztosra vette, hogy soha többé nem lát napfényt. Kivéve Anyámat. A legnehezebb pil­lanatokban is vallotta: „Valaki fölöttünk..." Bízott egy felsőbb hatalom oltalmazó jóságában. Máso­kon elhatalmasodott a csüggedés, átkozták a vég­zetet. Mama viszont bizakodott, a bizodalma óvott meg a haláltól. Kint a szabadban új klumpát és új öltözéket kaptunk. Utána ötösével sorakozó lét­számellenőrzésre. Számolás után az SS felüvöltött: „Ezek megvesztek! Tíz fő hiányzik! Felkutatni!" Elhallgatott, amikor megmondták, hogy tíz holttest maradt bent. Tíz szerencsétlen társunkkal végzett a sanyargatás. Én átvészeltem a rettegett éjszakát, hát tanúsíthatom, a pánik erősebbnek bizonyult a félelemnél, megtörte a gyönge szíveket. Másfél napja nem ettünk. Őreink most beterel­tek egy barakkba, ahol megkaptuk a szokásos reg­geli löttyöt. Ezúttal ízletesnek éreztük, mert életet is nyertünk. Megpróbáltatásaink legdrámaibb éj­szakája után visszatértünk az auschwitzi semmit­tevésbe. Nem is akadt tennivaló, viszont ez időle­ges pihenést nyújtott a krakkói munkanapok után. Jót tett éhhalállal küzdő szervezetünknek. Ezzel szemben különösen nyomasztó azonos helyen len­ni a működő gázkamrákkal, krematóriumokkal. Égő hús szagát beszívni. Tudtuk, hogy emberek hamvadnak el a nácik parancsára. Amint elhelyez­kedtünk, két fogolytársunk kereste meg Anyámat. 286

Next

/
Oldalképek
Tartalom