Szederjesi Cecília - Tyekvicska Árpád: Senkiföldjén. Adatok, források, dokumentumok a Nógrád megyei zsidóság holocaustjáról - Adatok, források és tanulmányok a Nógrád Megyei Levéltárból 50. (Balassagyarmat-Salgótarján, 2006)

Lágerélet –Auschwitzba deportáltak és kisegítő munkaszolgálatosok visszaemlékezései - Szécsény - – Davidovich Dina visszaemlékezése

dok vagyunk meg élünk, meg lehet enni is, meg valamikor talán haza is kerülünk. Megváltozik a körülményünk. Nem is tudtunk mi azon gondolkodni, hogy mit szabad nekünk enni. Teljesen el voltunk tompulva. Amin az ember el tudott gondolkodni, az az ennivaló volt, másra nem is gondoltunk talán. Az ennivaló volt az első a sorban, igaz. Mi volt még? A körülmények. A család, a család, a család. Nagyon sokat segített, hogy a nővéremmel voltam. Minden falatunkat megosztottuk, mindenünket a világon. Hát, így lehetett talán átvészelni ezeket a dolgokat csak, hogy Évivel együtt voltunk, és tudtuk azt is, hogy anyuka együtt van Mártával, mégis könnyebb volt egymással. Ruhákat cseréltünk, ennivalókat osztottunk meg. Csak utoljára egy hetet nem voltunk együtt, amikor Bergenben fölszabadítottak bennünket az angolok, és engem elvittek, mert tífuszos lettem. Akkor egy hétig eszméletlen voltam, és utána egyszer csak jött a hír, hogy május 9-e van, kapituláltak a németek. Akkor kiültem én is az ablakba. Évi jött, és azt kérdezte, nincs itt a húgom? Biztos hasonlítottunk egymásra, mert azt mondták neki, hogy itt van a húgod. Hogy ez mit jelentett akkor, amikor hullákat hurcoltak el naponta, ezreket, azt nem lehet elmondani se. 1945 júliusáig Bergenben voltunk. És nem is tudom most a dátumot úgy hirtelen, de még várjon, én vagy két-három hétig ott voltam benn a kórházban, ami rettenetes volt a sok tífuszos között. Utána még két vagy három hét, nem tudom most pontosan megmondani, valahogy kiesett, de az rémlik, hogy július elején jöttünk el onnan. Nekünk magyaroknak volt a legrosszabbul megoldva a hazajutási lehetőség Magyarországra. Ha azt mondtuk volna, hogy csehszlovákok vagyunk, már régen hazahoztak volna bennünket. Ok többször indítottak vagonokat, transzportokat, és ha annyi eszünk lett volna, hogy azt mondjuk, fülekiek vagyunk, akkor már régen itthon lehettünk volna. A magyaroknak volt a legnehezebben megoldva a hazahozatal. Mi mindig ilyen kisebbségben voltunk. Bergen után kilenc hónapot töltöttem egy svédországi szanatóriumban. 1946. június végén jöttem haza. Mártiról tudtunk már Svédországban. Azt mondja Évi: mindjárt jobban leszel, olyat mondok neked. Jött egy távirat anyukáéktól. Ők ezt is a csehszlovákokon keresztül adták föl. Mi is rajtuk keresztül tudtunk velük levelezni. Hogy ez hogy lehetett? Volt egy rokonunk, Mancika, nem messze a határtól, a Kismalomban, és az ő segítségével leveleztünk. Anyukáék azt írták, gyertek haza. Szécsény Davidovich Dina Dina Davidovich De Unikel szécsényi vallásos család gyermeke: édesapja, Davidovich Ignác a hitközség kántora és metszője volt. 1986-ban, Retomo a la vida címmel jelentette meg visszaemlékezéseit Mexikóban, amelynek angol változatát Somogyi Magda fordította magyarra. A Visszatérés az életbe című könyvet Szécsényben, 2001-ben rendezte sajtó alá Galcsik Zsolt. Az idézetek a 41-51. és a 84-105. oldalról valók. Azután, május havának egyik forró napján, a rendkívüli szállítmánnyal telt vagonsor megállt és fél napig vesztegelt. Senki nem jött oda enyhíteni szánalmas helyzetünkön. Hová érkeztünk? Mi lesz velünk? Nem tudtuk, ahogyan azt sem, hogy Auschwitzban vagyunk, a ma már ismert helyen, a náci barbarizmus egyik legnagyobb halálgyárában. Hosszú ideig nem hallottunk arról, hogy Lengyelországnak ezen a Hitler által megszállt területén létesült egy gigantikus gyűjtő- és megsemmisítő tábor, számtalan emberélet kioltására. Jóllehet, már láttuk a magas drótkerítést, megint csak arrafelé fordultunk. Vonzotta szemünket feltűnő magassága, ahogyan a sok őrtorony is szembeszökő volt. Az őrtornyok tetején négy-négy katona irányította lefelé a gépfegyverét. Rémülten néztünk egymásra, ugyanazzal a kérdő arckifejezéssel: „Onnan fognak lelőni bennünket?" Joggal hiszem, hogy életünk legszörnyűbb perceit éltük át. A drótkerítéssel körülvett, hatalmas térségben szinte elveszett a tekintet, ahogyan a végeláthatatlan tengeren. Bizonyos távolságra kirajzolódott egy raktártelep, vagy amolyan gyárféle épületsor. Valójában hálótermes barakkok voltak. Hirtelen libasorba parancsoltak, és megjelent egy tiszt, elegáns SS-uniformisban, a lábán fényes, fekete csizma. A magas, fiatal, jóvágású férfi, törvé282