Szederjesi Cecília - Tyekvicska Árpád: Senkiföldjén. Adatok, források, dokumentumok a Nógrád megyei zsidóság holocaustjáról - Adatok, források és tanulmányok a Nógrád Megyei Levéltárból 50. (Balassagyarmat-Salgótarján, 2006)

Dokumentumok a Nógrád megyei zsidóság holocaustjáról - 39. A deportálástól való megmenekülésére emlékezik a losonci Hidasi József

az utolsó mentőövet dobták ki nekünk. Az átvételem biztosítva volt, az egész forma­litás csupán. Az igazolvány kiállításakor születési évemet 1928-cal adtam meg. A so­rozó tisztviselő mosolygott, az orvos futólag megtekintett, a szükséges kérdéseket maga válaszolta meg. A csomagomat is megvizsgálták és továbbállhattam. De még­sem! Megállj, mondta az egyik ellenőr, aki megfigyelőként állt a közelben, és vissza­rendelt. „Magának órája van a karján - mondotta -, vegye le, adja ide!" A parancsként hangzó utasítás után elvette a karórámat. Még ma is bosszant az az ügyetlen moz­dulat, amely révén felfedezte a svájci Tissot órát a karomon. így kész voltam a me­netre, de mélyen megrázott az eset, hogy egy tisztviselő nyíltan kirabolhatott egy fi­atalt. Sorstársaim vigasztaltak: inkább örüljek annak, hogy ilyen kevéssel megúsz­tam, de az ügyet nem tudták velem elfeledtetni. 13 órakor sorakozás volt, a kiválasztottak osztaga készen állt az elvonulásra. Hármas sorokba álltunk fel a zsinagóga udvara előtti utcán. Katonák vették át a kíséretünket, akik gondatlanabbul látták el teendőiket, de a csendőrség még megtartotta magának a felügyeletet. Édesapámat és még néhány más sebesültet - egyik sem annyira sú­lyos, mint édesapám - lovas kocsin vitték ki az állomásra, megelőzve minket. Ez a „furcsa menet" a város utcáin haladt át. Kellemetlen volt, még úgy éreztem ma­gam, mintha rendes polgára lennék ennek a városnak. Ki az, aki lát engem, és mire gondol, ha engem lát? Kíváncsi szemek figyelték menetünket, némán és mereven, gyerekek és felnőttek, lányok és asszonyok, ifjak és öregek nézték ezt a feltűnő me­netet. Sokan nem tudták, mi történik, mit jelentsen ez megint. Természetes volt, hogy egy ritmusra menetelő osztag egy dalt énekelt, nem kellett, hogy komolyan hangoz­zék, dalnak kellett lennie. A mi menetünknek hallgatag, komor, és valamilyen vég­zetes jellege volt. A tűző napon, a sétáló közönség előtt egyszerűen eltávoztunk a vá­rosból. Reméltük, hogy mindenki józanul, fegyelmezetten viseli a távozást, csak így remélhettük, hogy talán megmenekülünk! Az állomás előtti téren leállították a menetet. Még egyszer névsorolvasás, még egy­szer ellenőrzés? Minden rendellenesség, minden szabálytalanság veszélyeztette vol­na a katonai közigazgatás által elindított akciót. A csendőrség, a deportálás felelőse, rögtön beavatkozott volna. Az épülettől jobbra eső kijáraton keresztül a legközeleb­bi vágányhoz vezettek bennünket, amelyről a helyi vonatok Szécsény és Balassagyar­mat felé indulnak (még ma is). A vonatunk már bent állt. Lezárható marhavagonok, a szerelvény elé egy vagy két személykocsit kapcsoltak. 25-30 személyt helyeztek el egy vagonba. Édesapámat az utolsó előttibe tolták be, mellette foglalhattam helyet, jobban mondva egy fekvőhelyet. Olyan embertelen tömörítésről, mint az Auschwitz felé irányított deportálások folyamán, nem lehetett beszélni. Súlyosan sérült édes­apámmal a többiek türelmesen bántak. A mi búcsúztatásunkat nem kísérte virágözön és indulók hangja, csak elhagyott csa­ládok emléke. Mi csak remélhettük, hogy az adott ígéretet betartják. Most a hadse­reg keretébe tartoztunk. Híresztelések és pesszimista képzelgések állandó körforgá­sa ellenére, s az alig száz kilométeres távolság miatt mégis bíztunk a megadott célban. Az indulás alig húzódott el. Több ízben kiszálltam az egyre fokozódó nyugtalanság­tól. Édesanyámtól elbúcsúztam, mintha egy hosszabb kirándulásra mentem volna (édesapámtól ő már elhelyezése előtt búcsút vett). „Gyere vissza, ha akarsz, várunk - mondotta, mintha az tőlem függött volna -, és vigyázz apádra, hogy nemsokára lábra tudjon állni! Holnap vagy holnapután rögtön írjatok, hogy hová jutottatok!" Talán azt hitte, hogy bármikor megint visszatérhetek, de hová? A gettóban lévő ház­ba, a közös fogságba? Nem! Egy életre szóló kirándulásra mentem. Talán nem értet­182

Next

/
Oldalképek
Tartalom