Szederjesi Cecília - Tyekvicska Árpád: Senkiföldjén. Adatok, források, dokumentumok a Nógrád megyei zsidóság holocaustjáról - Adatok, források és tanulmányok a Nógrád Megyei Levéltárból 50. (Balassagyarmat-Salgótarján, 2006)
Dokumentumok a Nógrád megyei zsidóság holocaustjáról - 40. Salgótarjáni túlélő emlékei a gettólakók bányaistállóba való átköltözéséről
te a történteket, azt, hogy a kizsarolt értékek az én váltságdíjamat jelentették? En sem voltam vele egészen tisztában! Egy könnyítés a családnak, talán egy áldozat édesapámért. A keretlegények, akik az elöl lévő személykocsikba szálltak, most beszállásra siettették a még vonat előtt állókat, behúzták a tolóajtókat és lezárták. Integettem még édesanyámnak, aki a vonat végénél állt, ahogy máskor, egyszerűen, naivan kedves arcával, életet igenlően, talán remélt még, talán nem, integetett még, amíg elvesztettük egymást örökre a távolság homályában. Milyen jó, hogy nem tudtam: életéből már csak tíz napja volt. Soha többet nem volt édesanyám. Édesanyából csak egy van, akihez én tartozom. Soha nem tudtam meg, hogyan tért vissza a gettóba, miről beszéltek, amikor visszatért. így haltam meg az első halált, mint mondani szokták, elvesztettem örökre egy otthont, egy családot, egy várost, egy környezetet, melyet soha többé nem láthattam így viszont. A vonat zakatoló kerekeinek altató ritmusában vele maradtam továbbra is. Hidasi József: Egy tizennégy éves losonci diák emlékezik. Kézirat, 2004,12-17. p. 40. Salgótarjáni túlélő emlékei a gettólakók bányaistállóba való átköltözéséről Tehát Pünkösd másodnapján, hajnali négy órakor jöttek, hogy be kell menni a bányaistállóba. Csomagot vihettünk. Mindenki azt vihette, amit elbírt. Tudták úgyis, hogy meddig vihetjük a csomagjainkat. Az istállóig. De ez is, ennek a módja, ahogy ezt csinálták! Négy órakor reggel, mert nagyon sietni kellett, hogy elfoglaljuk a helyet. Azok az ordító csendőrőrmesterek! Fel! Felkelni! Indulás! Na, akkor mindenki kiugrott az ágyából, nem tudtuk, hogy most mi fog történni, és gyorsan kapkodtunk össze mindent. Tulajdonképpen már össze volt mindenkinek készítve a holmija. Na, de ami ezután következett nekünk! A Gombó-udvarban fel lett állítva egy ilyen kis sátorszerű fülke, ahol át kellett menni mindenkinek, aki az istállóba megy, még egy utolsó hipisre, még egyszer, utoljára megnézni, hogy kinek mije van. A fülkébe kellett menni, ott még egy szülésznő megnézett, még a végbelét is a férfiaknak, nem találnak-e még valamit, amit eltehettek. Le kellett vetkőzni, és mindenkit megnéztek. Én akkor 14-15 éves voltam, épp befejeztem, illetve abbahagytam az iskolámat, és az én elemis igazgató uram, N. A. volt, ő volt az, aki be volt öltözve katonatiszti egyenruhába. Beléptem a fülkébe, ő várt, hogy na, Zsuzsa, mid van? Monda ő, mert hát, ugye, a tanítványa voltam még két-három évvel ezelőtt, még jól emlékezett rám. Személyesen csatolta le az órámat a kezemről, és tette el az igazgató úr ezt az óriási fogást... A Pécskő utcai általános iskolába jártam. O volt ott az igazgató. Ezzel egyszerűen kővé meredtem. Ez az igazgató úr, aki sok mindent mesélt nekünk az emberi jóságról, hogy hogy kell majd nekünk viselkedni, ha felnövünk és miegymás, és ő milyen nagy üggyel-gonddal csatolta le az órát a kezemről és tette a zsebébe! Az igazgató úr ezt főhadnagyi egyenruhában csinálta... Na, ezután nem volt olyan egyszerű, hogy lemegyünk a bányaistállóba... Végig állt a tömeg a későbbi Bartók Béla utcán, arra emlékszem. Nem is érdekelt az a tömeg, akik álltak kint, hogy örültek vagy nem örültek. A harmadik házban lakott az én osztályfőnököm és matematikatanárom, Horváth Gyuláné..., és kijött a kerítéshez és végigzokogta, és kiabálta, hogy Zsuzsi, vigyázz magadra! No, hát ilyen volt. Ő ilyen. A menet végén volt még egy, a fordulatnál, a pataknál, ott voltak azok a szörnyű bányászházak, abban lakott az özvegy La183
