Szederjesi Cecília - Tyekvicska Árpád: Senkiföldjén. Adatok, források, dokumentumok a Nógrád megyei zsidóság holocaustjáról - Adatok, források és tanulmányok a Nógrád Megyei Levéltárból 50. (Balassagyarmat-Salgótarján, 2006)
Dokumentumok a Nógrád megyei zsidóság holocaustjáról - 39. A deportálástól való megmenekülésére emlékezik a losonci Hidasi József
tómban életakaratom erős maradt. Az izgalmaktól kimerülve mélyen elaludtam, és ébredéskor, a reggeli órákban, csodálkoztam azon, hogy megint egy „normális nap" köszöntött be. A kilátástalanságban alig tudtunk a valós életre reagálni. Édesanyám kérdésére, hogy édesapámat szívesen elkísérném-e, egy határozott igennel válaszoltam. Édesanyám végül is arra a meggyőződésre jutott, hogy aki a gettót el tudja hagyni, az tegye meg. Az öregekkel már ő sem számolt, gyenge hangján kijelentette, hogy egy gyerekkel talán könnyebben át tudja majd vészelni a kegyetlen időket. Nem sejthette, hogy ezt a lehetőséget két héten belül, perfid módon elveszik tőle. Mindenesetre ki akartam jutni a szabadba. Fiatalos, kalandos természetem volt, ha katonai szolgálatról volt szó, és ha azt nagyra becsült édesapámmal tehettem meg, akkor azt nemcsak testi, hanem lelki felszabadulásként is vettem. O számomra példakép volt, mindig csodáltam praktikus ösztönét, mindig tudta azt, ami belátható és megtehető. Még bennem voltak azok az idegfeszítő, heves viták Béla nagyapámmal, aki minden változásra, minden jövőbe mutató elképzelésre visszautasítóan reagált. Talán lesz neki egy kis esélye a túlélésre... Ezt a szánalmas gondolatot azonban inkább elnyomtam magamban, a helyzet nem adott jogot ilyen találgatásokra. Ebben az önkívületi állapotban kezdődött meg a csomagolás. Csupán a legszükségesebbre tellett, édesapámnak már voltak erre vonatkozó tapasztalatai. Másnap mindnyájan belenyugodtunk az elkerülhetetlenbe, a legrosszabb kompromisszumba, további elgondolások, ötletek nem voltak. Annyira meg voltunk félemlítve, gyötörve, kiszolgáltatva. Magunkra vettük azt, amit nekünk szántak. Égy szombati nap volt, az utolsó nap, amelyen a család utoljára együtt volt. Természetesen édesapám ágyban feküdt, szétroncsolt lábait fertőzés veszélye fenyegette. Ahogy én ma, 60 év után még visszaemlékszem, az idő gyorsan múlott, gondolatok nélkül, viták nélkül... Világvége-hangulat uralkodott. Önfeladás, lemondás, várakozás arra, ami még kimondhatatlan volt. Az előkészületek úgy zajlottak le, mintha valamilyen hosszabb kirándulásra készülnénk fel, kis asszonyi tanácsok férfiak számára, egy kis eledel és néhány szórakoztató olvasmány az unalmas órákra. Milyen lesz az idő holnap? Hogyan kerül édesapám az állomásra? Hogyan leszünk elhelyezve? Hogyan fogunk hírt adni magunkról? Milyen ruhaneműt kell, s mennyi időre magunkkal vinni? Hirtelen felötlött, hogy vajon munkaszolgálatosok kaphatnak-e csomagot és levelet Budapestről? Azonnal értesítenünk kell pesti rokonainkat megérkezésünkről és címünkről! Ez volt az egyetlen gondolat, amelynek még értelme volt. Kedvenc könyveimet és játékszereimet rendben hagytam vissza, ha visszatérek, ismét megtaláljam őket. Ez mindig jó tulajdonságaim közé tartozott. Eljött az utolsó, igazán az utolsó éjszaka a családom körében. Egy házban, amely nem a miénk volt, nem volt a szükségleteinkre szabva, még ideiglenes otthonnak sem tekintettük. A végállomás volt. Mindezt nem is éreztük át a valóságban. A valóság iránti érzékünket már régen eltiporták. Már nem hittünk semmiben, a vasárnap elé eltompultan tekmtettünk, az értelem már régen kikapcsolódott. Másnap, vasárnap, 1944. június 4-én 8 órakor a zsidó iskola épületébe mentünk. Édesapámért eljöttek a gettószolgálatot teljesítők, édesanyám és én gyalog mentünk. Én iskolás táskámmal jelentem meg, a többi csomagot az édesapámat hozó taligán vitték. Mivel édesapám súlyosan sérültnek számított, megengedték édesanyámnak, hogy elkísérje férjét az iskola épületébe, később az állomásra. Kék ég, melegítőén ható napsütés, egy haldoklóan elnémult vasárnap. Eljött az összes, még katonaköteles ember, aki a felhívásnak eleget tett. Fiatalok 16 éves koruktól, és még fiatalabbak, akik testileg alkalmasnak mutatkoztak a katonai feladatokra. Az utolsó lehetőséget, 181
