Szederjesi Cecília - Tyekvicska Árpád: Senkiföldjén. Adatok, források, dokumentumok a Nógrád megyei zsidóság holocaustjáról - Adatok, források és tanulmányok a Nógrád Megyei Levéltárból 50. (Balassagyarmat-Salgótarján, 2006)

Dokumentumok a Nógrád megyei zsidóság holocaustjáról - 39. A deportálástól való megmenekülésére emlékezik a losonci Hidasi József

megtörje. Lassan teljesen mindegy volt, mi történik a külvilágban, milyen lesz az időjárás, és mikor jönnek a hóhérok. Egy óra múltán hozták haza édesapámat egy négykerekű, lapos taligán, erős fájdalmaktól gyötörve, több gettólakó kíséretében, akik segítettek őt az ágyba tenni. Egy orvos is jelen volt, aki ellátta rettenetesen gyulladt sebeit. Édesanyám és Lengyel nagymamám előkészítették, amit az orvos a sebek kezeléséhez kért. Én reszkettem az idegfeszítő hangulatban, sok mindent láttam és hallottam. Édesapámnak csak botladozott a nyelve, nem volt képes a történtekről mesélni. A sötétség mindenre ráülepedett, az előszobában pislákolt csak egy kis fény, amelyben tapogatództunk, minden mozgás zavaróan hatott a megkínzottra. Az idő nem mozdult, megmerevedve néztünk egymásra. Az orvos várt, amíg édesapám elaludt, azután adott néhány tanácsot az éjjelre, és megígérte, hogy másnap újra eljön. Az este leírhatatlan volt, tragikusságában elmondhatatlan, a család elvesztette védőjét, utolsó atyai reményét. Meg kellett járnia a keleti frontot, most pedig ezt is elszenvednie. A halál megfogható közelségbe került. Van-e még valaminek értelme? Este kilenckor kopogtak a ház ajtaján. Megmerevedtünk. A csendőrség illetékes parancsnoka állt az ajtóban. Feltűnő udvariassággal bebocsátást kért, édesapámmal szeretne beszélni, mondta, „amennyiben ez lehetséges". Édesapám ismét felébredt és evett valamit. A parancsnok belépett a szobába, ahol én is, és az öcsém is már ágyunkban feküdtünk. A parancsnok leült apám ágyának szélére, hogyléte felől érdeklődött, s hogy valamennyire kiheverte-e már a „kellemetlen ügyet". Nagyon sajnálkozott azon, hogy ennek így kellett történnie, és megjegyezte, hogy mindezt el lehetett volna kerülni, ha előbb gondolkodott volna belátóbban. Közölte a továbbiakban, hogy Rakottyay úr időközben kiadta a szóban forgó értékeket, így az ő ígérete is érvényes. Nagyobbik fia kíséretében Jolsvára mehet munkaszolgálatra, a behívókat holnap kiállítják. Amikor édesapám megjegyezte, hogy ebben az állapotban ez nem lehetséges, ezt válaszolta rá: „Mi gondoskodunk arról, hogy lehetséges legyen." Azután megkérdezte: „Melyik évben született a fia?" „1929-ben." „Nem baj, majd mi utasítjuk a sorozó hivatalnokot, hogy a katonai igazolványt az 1928-as évre állítsa ki." Még mellékesen megkérdezte, hogy egészséges vagyok-e, édesapám igennel válaszolt. „Akkor készüljön fel a fiával együtt, biztosan minden jól fog menni." Megnyugtatta az asszonyokat, akik megtörten álltak a közelben: „Jobb lesz maguknak, ha hozzátartozóik katonai munkaszolgálatban lesznek." Azután katonás udvariassággal távozott a siralomházból, és eltűnt a hűvös, sivár éjszakában. Én az ágyamból kíváncsian figyeltem, hogyan dől el a sorsom. A parancsnok úr elhagyta a házat, bizonyára nyugodt lelkiismerettel, bizonyára bűntudat nélkül azzal, hogy most kötelességét teljesítve valami jót tett. Mindegyikünknek nyugalomra volt szüksége a rémületes nap után. Béla nagyapa már aludt, neki nem volt annyi ereje, hogy mindezt kiállja, Margit nagymama már nem volt beszélőképes állapotban, Gizi nagymama segített, ahol tudott, emberként állta a sarat. Édesanyánk utánunk nézett, gyengéd, vigasztaló szavakat mondott. Én és édesanyám tudatosan néztünk elébe annak, ami visszavonhatatlan volt: a család megosztása, talán mindenkorra. Ezen „fekete péntek" késő éjszakáján csillagok fénylettek ránk a messzi örökkévalóságból, kutyák vonítottak, emberi szavak vesztek el az éj csendjében, s a palánkok mögött egyre távolodott egy világ, mely egyszer a miénk is volt. Hol van most a mi kis kutyánk, talán valaki magához vette? Van-e esélye túlélni? O is a nürnbergi törvények alá tartozik? A váratlanul előállott helyzet furcsa érzelmeket keltett bennem, ingatag lelkiállapo180