Szirácsik Éva: A divényi uradalom gazdálkodása a Zichy hitbizomány első száz évében 1687–1787 - Adatok, források és tanulmányok a Nógrád Megyei Levéltárból 48. (Salgótarján, 2005)

VI. A divényi uradalom gazdálkodása - VI. 2. A divényi uradalom pénzmozgásai (1687-1787) - VI. 2. b. Az uradalom működési költségei

Az irányítók, rendeszek fizetése között a jószágkormányzó juttatása volt a legkiemelkedőbb, a szabadságharc után általában 600 forintot kapott. Összehasonlításként elmondható, hogy 1703-1704 folyamán Kajali Pál 1000 forint fölötti fizetéssel rendelkezett. A jószágkormányzó után a legnagyobb fizetése a tiszttartónak volt, akinek a kezében összpontosult az uradalom irányításának minden szála. A tiszttartói fizetés a korszakban 150-417 forint között mozgott. Fontos kiadási tételt jelentett az ispánok (fejenként 17-25 forint), hajdúk (fejenként általában 25 forint), az ügyvéd (8-150 forint), az uradalmi esküdt (25 forint), néhány évben a kulcsár (50-56 forint) és a várnagy (25 forint) fizetése is, jelentéktelen volt ellenben a hegy- és erdőőröknek adott 6-10 forint. A majorban dolgozók körében a nagyobb összegek a juhászokhoz, a szarvasmarhák pásztoraihoz kerültek, kisebb mértékben pedig a majorosékhoz, a kondáshoz, illetve a komlóshoz, a méhesgazdához, valamint a vincellérhez. A majorosék közül a legnagyobb fizetése természetesen a majorosnak volt, ám érdekes, hogy az elkülöníthető adatú esztendőkben a majorbéli szolgálólány fizetése magasabbnak bizonyult a majoros feleségének járó pénzhez képest. A majoros lánya 1719-ben csupán 4 forintot kapott, míg az utolsó vizsgált évben megjelenő majorszekeres a többiekhez viszonyítva elég magas összeget tehetett zsebre. A majorosék együttes fizetését jellemezhetjük a korszak eleji és a szabadságharc utáni növekedéssel, igaz ugyan, hogy ez a jövedelem az 1710-es évek második felében némileg megcsappant, de a következő évtizedben a 28 forintot is elérhette, amit az utolsó évben megemelt a szekeres fizetése. (III. 1. b. 2. táblázat) A szarvasmarhák pásztorainak fizetése a XVII. században a majoroséknál kisebb mértékben, míg a szabadságharcot követően lendületesebben emelkedett olyannyira, hogy 1734-ben a 70 forintos határt is majdnem elérte. Az említettek közül a korábbi században a fizetések kizárólag a tehénpásztorhoz kerültek, míg a XVIII. században a béresek jövedelme határozta meg döntő mértékben a fizetéseket ebben a csoportban, s a tehénpásztorok, még inkább pedig az ún. borjak, üszők, tinók pásztorának bére alatta maradt a béresekének. A mindössze egy esztendőben jelentkező, hízóökröket gondozó napszámosok fizetése viszont számottevő volt. (III. 1. b. 3. táblázat) A juhászok bére szintén emelkedő tendenciát mutatott a XVII. században, a szabadságharcot követően is viszonylag magas összegeket fizettek ki nekik, de ennek ellenére együttes fizetésük sohasem érte el az 50 forintos értéket. Az 1714-es évtől megkülönböztetett bacsa gyakorlatilag több pénzt kapott, mint a hatáskörébe utalt változó számú juhászok együttesen. (III. 1. b. 4. táblázat) A kondás fizetése a kezdő évtől lassan, a szabadságharcot követően pedig gyorsan emelkedett 12 forintig. A jelentős és nem állandó emelkedés valószínűen annak köszönhető, hogy a dézsmából eredő sertések hajtásáért járó juttatást a fizetéshez írták néhány esztendőben, valamint két évben a kisbéres juttatását a kondásétól elválaszthatatlanul jegyezte fel a tiszttartó. (III. 1. b. 5. táblázat) A más majorsági szolgák kategóriájába sorolható komlós, a csak két évben fizetett méhesgazda, s a korszak végén jelentkező balassagyarmati vincellér fi204