Pásztor Cecília: Senkiföldjén - Dokumentumok a Nógrád megyei zsidóság holocaustjáról - Adatok, források és tanulmányok a Nógrád megyei levéltárból 45. (Salgótarján, 2004)

Előszó helyett

A szétszakított családok zöme véglegesen csonka maradt a vészkorszakot követően, a hazatérőknek sokszor szembesülniük kellett hozzátartozóik, elvesztésével. Heksch József családjából édesanyja, édesapja és kisöccse nem élte túl a borzalmakat.

lappangó antiszemitizmus a 19. század vége felé - a zsidóság emancipációjával és felemelkedésével - ismét fellobbant. A zsidó származású polgárság nemcsak az üzleti és ipari, hanem a tudományos és kulturális életben is vezető pozíciókat hódított el. Vallásos szelleme eltompult, felélénkült viszont társadalmi élete. Fokozottan alkalmazkodott hazájához, felvette szokásait, nyelvét, kultúráját, mi több, azonosította magát történelmével és annak sajátosságaival, európai szerepével.

A trianoni diktátum a magyar zsidóság kárpát-medencei egységét éppúgy szétzúzta, mint a magyarságét - ha egyáltalán lehet ilyen különbséget tenni. Az összeomlás tragédiája családomat is mélyen érintette. Nagyapám, aki az első világháború előtt nevelkedett, büszke volt hazájára és az „Extra Hungáriám non est vita" elvét hangoztatta. Nem alaptalanul, hiszen családja régi magyarországi és nógrádi gyökerekkel bírt, 1856-ban alapított cégét felvirágoztatta, ismerte és elismerte az egész környék. 1910-ben megépítette híres, szecesz- sziós stílusú házunkat, amely elegáns belső kialakításával színvonalas társadalmi rendezvényeknek adott otthont. Ez a családi fészek, a hozzátartozó lokálpatriotizmus és az anyagi jólét aztán végzetes motívummá vált a család tragédiájában. Nagyapa mozdulatlanul, tehetetlenül, téves illúziókkal, sőt letargiával nézett az események elébe.

A csehszlovák állam megalakulása Losonc városát semmi jóval nem kecsegtette. Az ipari és kereskedelmi élet megbénult, s a kialakult világpolitikai helyzet teljes bizonytalanságba kényszerített bennünket. Nem volt jövőnk, s 1935 után már mindenki biztosra vette a második világháború kitörésének közeledtét. Édesapám kivándorlásra gondolt - ismerőseink közül volt, aki nem is késlekedett ezzel. „Hogy megint vándorbotot kelljen kezünkbe venni? - ez nagyapám számára elképzelhetetlennek tűnt - Hová is mehetnénk?" - ismételgette. S amikor a fenyegető hírek „a végső megoldásról" tudósítottak, csak annyit mondott: „Magyarországon ez nem történhet meg, hiszen erre ezer év óta nem volt példa."

Tudtuk Csehszlovákia már régen esedékes megszűntekor is, hogy a „csonka Magyarország nem mennyország". Mi, gyerekek, mégis ott álltunk a járda szélén, piros-fehér- zöld zászlócskákkal a kezünkben - jómagam a gyorsan megvarrt Bocskai-ruhában, fehér harisnyában és lakkcipőben -, s azt kiáltoztuk: „Éljen a haza! Visszatértünk!" Ott, a járda szélén, a református templommal szemben vonult el előttem katonái élén a széles Búza tér felé Nagybaconi Nagy Vilmos vezérezredes (későbbi honvédelmi miniszter). Ép-