Pásztor Cecília: Senkiföldjén - Dokumentumok a Nógrád megyei zsidóság holocaustjáról - Adatok, források és tanulmányok a Nógrád megyei levéltárból 45. (Salgótarján, 2004)
Előszó helyett
pen a mi házunk előtt vette át a várost Magyarország számára. Nem sejthettem, hogy a végzetes időkben 6 is megmentóim közé tartozik majd. A lelkesedés azonban nem annak a csonka és tragikus sorsú országnak szólt, amelyikhez a trianoni diktátum után mi tértünk vissza elsőként. A nyelv, a kultúra, a hagyományos miliő volt fontosabb, a politikai szempontok akkor még másodrangú szerepet játszottak. A parlamentben éppen megszavazott zsidótörvények - amelyek az én fiatal lényemet nem érintették, és szüleim mindent meg is tettek, hogy ne érinthessék - mind szorosabbra húzták a hurkot a zsidó polgárok nyaka körül. Ezek a lépések részben az egyre veszélyesebb szövetséges távoltartását, részben az akkori magyar hatalomgyakorlók belpolitikai érdekeit szolgálták. Kétségtelen, hogy az elvesztett területek visszaszerzése egyre nagyobb áldozatokat követelt, és végül megalázott állampolgárok feláldozásával fejeződött be. A kirekesztő rendeletek módszeresen fojtották meg cégünket is. Édesapámat elvitték a keleti frontra, ahol Kijev környékén, munkaszolgálatosként, tűrhető körülmények között dolgozhatott. Még szabadságra is hazajöhetett. Tény továbbá, hogy Teleki Pál a német-lengyel háború idején a zsidó menekültek előtt is megnyitotta a határokat, és a Bárdossy-féle végzetes intermezzo után Kállay kormánya Horthy tudtával több ízben megtagadta a zsidónak minősíthető polgárok kiadatását. (Néhány ellenkezőleg értelmezhető eseményre az idő rövidsége miatt most nem térhetek ki). A fokozódó veszélyt gyermekfejjel nem az erősödő gyűlöletnek tulajdonítottam, s a mind fenyegetőbb jeleket akként figyeltem - ismerve származásbéli hátrányomat -, mintha csak a frontvonal rosszabbik oldalára estünk volna. Ki kell tehát várni a frontváltást, a német hatalmi rendszer bukását, és életünk megint egyenesbe jön. Ilyen egyszerűnek véltük a helyzetet. Bíztunk Németország mielőbbi vereségében, amelyhez 1942 őszétől már kétség nem fért. A kérdés - emlékezetem szerint - csupán az volt, vajon hogyan zajlik majd ez. Számunkra, és az egész ország számára létfontosságú volt a kérdés, mint a bekövetkezett események igazolták. A magyarországi túlélők csupán frontváltást észleltek. Nem fegyverletételt, nem fegyverszünetet, sem kormányváltást, amely egy csapásra kiragadhatta volna őket reménytelen helyzetükből. Ehelyett jórészünket a gettó vagy az illegalitás szorongatott- ságából, terror, éhínség, nyomorúság és harci zaj közepette
