Pásztor Cecília: Senkiföldjén - Dokumentumok a Nógrád megyei zsidóság holocaustjáról - Adatok, források és tanulmányok a Nógrád megyei levéltárból 45. (Salgótarján, 2004)
Előszó helyett
Előszó helvett_________ Bevezetésképpen nyíltan bevallom, hogy hatvan évvel ezelőtt, amikor tizenöt éves fejjel, sok-sok meghurcoltatás után a halál torkából visszatérhettem arra a földre, ahol őseim generációi gyökereztek, nem képzeltem, hogy ennyi idővel később még téma lesz, amit annak idején mihamarabb szerettünk volna elfelejteni. A feledés csalóka vágy volt csupán, hiszen a történtek tragikusságát, korszakfordító következményeit akkor még nem mérhettük fel. Közvetlen ismerőseinken kívül nem beszéltünk róla senkinek, csak akkor, ha megkérdeztek, vagy ha egy különösen tragikus eset került szóba. Amikor valakinek bármi okból megemlítettem családom szomorú sorsát, rendszerint ez volt a legjobb indulatú válasz: „Igen ám, mi is sokat szenvedtünk! Szegény sógorom is a Donnál maradt." Sokszor úgy mondták ezt, mintha mi, üldözöttek lettünk volna felelősek a történetekért és az ő szenvedéseikért. Az új megszállók, későbbi elnyomóink, a fasizmus bűneit saját politikájuk céljaira próbálták felhasználni, így aztán a trauma feldolgozására igazából nem kerülhetett sor. A „múlttal való megbirkózást", a „múlt leküzdését" - ahogyan a német nyelv a magyarnál érzékletesebben kifejezi - a hébe-hóba megjelent személyes élménybeszámolók nem segíthették. A borzalmas háborúnak csak borzalmas következményei lehettek. A fegyverletétel utáni élet új feladatokkal állított szembe, nekem is meg kellett birkóznom a múlttal. Tizenöt éves fejjel, a keleti front élményeivel, túlélési fondorlatokkal, sok-sok gyakorlati érzékkel telten, de semmiféle élettapasztalattal. En, a Nógrád megyei nagy család egyetlen élő tagja, az árván maradt gyermek, a történtek után csak egyet kívántam. Normális életet, a szülői házat, olyan jövőt, amelyben szüleim, a családom emlékével szívemben követhettem volna életem fonalát. Bosszúra nem gondoltam. A borzalmas veszteségeket pótolni úgysem lehetett, és dacára annak, hogy tizenöt éves koromra az események, a katonai munka- szolgálat igen érett emberré tettek, képtelen voltam önállóan építeni életem. Bármi áron fenn akartam tartani a családi vonalat, az ősi ágat, másrészről hajtott a háború elején megérlelődött vágyam, hogy építész legyek. Végül is - bár igazán nehezemre esett - beültem az iskolapadba. Hogyan taszítottak bennünket ilyen helyzetbe? A mindig A losonci Heksch családból egyedül a 15 esztendős József tért vissza.
