Pásztor Cecília: Senkiföldjén - Dokumentumok a Nógrád megyei zsidóság holocaustjáról - Adatok, források és tanulmányok a Nógrád megyei levéltárból 45. (Salgótarján, 2004)
Adattár. A Nógrád megyei zsidó közösségekről és a holocaust áldozatairól
említést. Lehetséges, hogy a listánkra felvett munkaszolgálatos ennek a családnak volt a tagja, hiszen édesanyja Schwarcz lány volt. Lehet azonban, hogy a háborús években már nem lakott a településen. Az egyetlen ismertté vált áldozat neve: Hermann Adolf Forrás: 1941. népsz.; NML XXI. 15.1. 2890/1945. Karancskeszi A községben, ahol 2003 lakos élt, mindössze kilenc izraelitát írtak össze 1941-ben. A két világháború között Schwarcz Márknak volt itt kereskedése, emellett pedig kocsmát is tartott. (Fia az I. világháborúban hősi halált halt.) 1918-ban vett 600 kh-as birtokot, és azt a 30-as évek közepéig művelte Szalvendy Aladár földbirtokos. Az 1944. év novemberen a községhez tartozó Bányapusztán történteket őrizte meg T. Pataki László Útonjáró című könyve. A mű Földi Ferencné helybeli lakos emlékeit teszi közzé, aki 1944-ben 22 éves volt: „A fogoly csapat úgy jött 1944 novemberében, hogy Losoncra hajtották őket, aztán volt velük egy szakaszvezető, az meg azt mondta: 'Ne menjünk Losoncra, majd egy tanyát keresünk!' Ceglédi ember volt, olyan ötvenéves forma, bajuszos, talán Kovács Istvánnak hívták, az italt nagyon szerette, ő hajtotta azt a 25 zsidót november végén. Amikor megjelentek és jöttek az út felől! Mink abban az időben nagyon féltünk. Tudatlan gyerekek voltunk, amikor megláttuk, hogy a dűlőúton jöttek Keszi felől, batyukkal, kézben szatyorral, táskával, hátizsákkal, na, így aztán kiértek ide. Mi lesz itt? Ennyi ember idejött, mit fognak csinálni? - aztán amikor megismertük őket, mondtuk, hogy rendes, jóravaló emberek. Egy volt ott az akarat. Egy hónapig maradtak rejtve valahogy 252 Bányapusztán. Házhoz kerültek sorra. 'Adjanak helyet asszonyok az embereknek!' - mondta a szakaszvezető, anyámat aztán mindjárt megszerették, az Ascher Oszkár színész úr, meg egy orvos és egy mérnök meg Karácsonyi. A Földiéknél lakott a szakaszvezető, kemény embernek mutatkozott, de rendes volt nagyon. Nálunk úgy volt a szállás, hogy össze volt tolva az ágy, abban aludtak ők hárman. De az Ascher olyan ember volt, hogy mindig tanult, éjjel-nappal a kezében volt a könyv kinyitva, járkált, mindig mor- gott, mondta a szöveget, tanult is valami szövegszerepet, mások is mondták, hogy nagy színész. Amúgy csendben voltak. A napjuk úgy telt, hogy csak a szomszédba mehettek el, a tanyát nem hagyhatták el. De még vetítettek is, lepedőt kifeszítettek és valami elemes vetítővel filmeztek is, meg szavalt az Ascher Oszkár. Ezzel az ésszel akkor másként tapasztaltuk volna, ha tudtuk volna, amit ma már tudunk. De féltünk is, dörögtek az ágyúk, mondta a szakaszvezető: 'Az a jó, ha dörög, mert akkor hamar vége lesz...' Az Ascher, az küldött utána anyámnak sokáig havonta száz forintot, de csupa tehetősebb ember volt ebben a csoportban, mert úgy válogatták össze valószínűleg. A szakaszvezető azt mondta a csendőröknek: 'Eltévedtünk, most megpihenünk, mert betegek is vannak, de aztán megyünk a többiek után'. Valahogy igazolták is, de a végén menni kellett újra... Annyit már akkor is megtudtunk, amikor elhajtották őket, hogy innen Losoncra kellett Ascher Oszkár színművész
