Pásztor Cecília: Senkiföldjén - Dokumentumok a Nógrád megyei zsidóság holocaustjáról - Adatok, források és tanulmányok a Nógrád megyei levéltárból 45. (Salgótarján, 2004)
Lágerlélet. Auschwitzba deportáltak és kisegítő munkaszolgálatosok visszaemlékezései
után fogunk éhen halni. Attól is tartottam, hogy a németek másik lágerba, újfajta sanyargatás színhelyére visznek. Egy civil ruhás, hallgatag férfi járt naponként a lágerbe, zöldséget hozni vacsorára. Soha nem szólt hozzánk, csak a szeme beszélt végtelen bánatról. Vajon születésétől kezdve volt szomorúszemű, vagy az irántunk érzett szánalom tette azzá? Vagy maga a háború? Engem mélyen megindított a hallgatag férfi tekintete, világfájdalmat, elha- gyatottságot, lidércnyomást tükrözött. Teltek a napok, hetek, hónapok. Kiolthatná életünket ágyúgolyó - a süvítése már közelről hallatszott -, vagy az alacsonyan repülő gépekből bombázhatnak. Odavonzotta szemünket, mintha könyörögnénk, szabadítson ki vagy öljön meg, csak legyen már vége mindennek! Március utolsó napjaiban a levegő még erősen csípett, de a nap már gyöngén melegítette áttetsző bőrünket. Az Auschwitzban kopaszra nyírt hajunk azóta 4-5 centiméteresre nőtt. A haj minősége szerint némelyik häftlingnek szépen befedte a fejét, míg másoknak kefesörteszerűen meredezett. Bizonyára nevetésre ingerel, ha a szüntelen, oldódatlan bánat nem akadályoz benne. Áprilisban járunk, fogságunk tizenegyedik hónapjában. Normális, békés körülmények között tizenegy hónap csekély idő. Számunkra a gyötrelem, megalázás, éhínség évszázadainak tűnt. Különösen nekem, mert a történteket minden porcikám megsínylette. Közel- gett a szabadulásunk, de nem tudtunk róla. Továbbra is így folyt az életünk, tengernyi bánat, létbizonytalanságban lebegve. Május 8-ig tartott, amikor hajnali 4-5 óra között arra eszméltünk, hogy a németek elhagyták a lágert. Szabadok lettünk! St. Georgental nevű szudéta városban történt, amely Csehszlovákia és Németország között helyezkedett el, de már nincs többé. Szabadon a gyűlöletes náci őreinktől, rohantunk a felénk masírozó katonai csapatok elé. Orosz alakulat közeledett a városhoz. Szaladtunk az országúira, de földbe gyökerezett a lábunk a látványtól. Előttünk tankok, fegyverekkel megrakott gépkocsik, csapatszállító teherautók és rengeteg katona. Nagy hatást keltett az állig fölfegyverzett sereg, amely békésen, egyetlen golyó és vérontás nélkül akarja elfoglalni a várost. Ugyancsak megrendített a kiáltozó, síró civil lakosság, amint szaladt a sereg elé. Azt hinné az ember, St. Georgental teljes lakossága kivonult az oroszok fogadására, valóssággal hisztérikus állapotban. Mi pedig zavarunkban nem tudtuk, mitévők legyünk, és mozdulatlanok maradtunk. Az elöl haladó tank hirtelen megállt, erre Anyám odament hozzá. A tankon ülő tiszt kinyújtott egy darab kenyeret, aztán folytatta útját a város felé. Azon a reggelen, a lágeren kívül, egyelőre még riadtan, tanácstalanul ténferegtünk. A darab kenyér átadásán kívül ügyet sem vetettek ránk az oroszok. De mások sem. A legtöbbünknek sürgős orvosi ellátásra és valamennyiünknek élelemre lett volna szüksége. Aztán elindultunk a sereg után, reménykedve, hátha fölfigyelnek ránk és segítenek. Szabadok lettünk, ez tény, de a viszontagságaink még korántsem értek véget. Tétován körbejártuk a várost, félszegen, nagyon éhesen, míg végül egy ismeretlen ember tanácsára a hatósághoz fordultunk, ahol elkezdtek törődni velünk. A városi elöljáróság elszállásolta a lágerlakókat egy-egy családnál, azzal az utasítással, hogy fogadjanak be és élelmezzenek minket. Sajnos épp a szabadságunk után röviddel halt meg sok asszonytársunk. Többen betegség következtében, mások viszont hirtelen túl sokat ettek, kárpótlásul az elszenvedett éhezésért. Az utóbbit sem élte túl a legyöngült szervezet. 183 Deutsch Dávid Balassagyarmat
