Pásztor Cecília: Senkiföldjén - Dokumentumok a Nógrád megyei zsidóság holocaustjáról - Adatok, források és tanulmányok a Nógrád megyei levéltárból 45. (Salgótarján, 2004)

Lágerlélet. Auschwitzba deportáltak és kisegítő munkaszolgálatosok visszaemlékezései

an. Ugyancsak civil ruhás asszo­nyok felügyeltek rájuk. Nem tud­tuk, kik ezek, azt sem, barakklakók- e vagy szomszéd városbeliek. Fölte­hetően a Hitler-rezsimmel szembe­forduló nőket vitték kényszermun­kára. Vagy pedig más, előjogokkal bíró foglyok, akik saját ruhájukat hordhatták. Magukra vonták a fi­gyelmemet, rejtély volt számomra. Két nap múlva, munkakezdés után, a vélt hadiipari gyárban bal­eset érte a Nővéremet. A mutatóujja bepréselódött a sajtológépbe. Fölsikoltott. Az egyik ügyeletes civil ruhás hozzászaladt, ki­szabadította a kezét, majd a betegszobába kí­sérte, ahol gondosan ellátták, bekötözték, de rögtön kezelés után visszaküldték dolgozni. Egy hete tartózkodtunk az ismeretlen nevű és helyű lágerben, már lefeküdtünk, amikor egyik társunk hangosan megjegyezte: „Emlé­kezetem szerint ma van Jom Kippur, az En- gesztelés Napja. Flelyes vagy téves-e a dátum, lágerben nem lehet tudni, milyen nap és há­nyadika van. Azt ajánlom, ünnepeljük meg a legnagyobb ünnepünket hagyományos böjttel és imával. így közelebb kerülünk Istenhez, és talán több figyelmet fordít ránk." Mindnyájan beleegyeztünk. Még azt a vakmerő kérést is megkockáztattuk, hogy a másnapot megünne­pelhessük, és a szokásosnál valamivel több vacsorát kaphassunk a hosszú böjtre való te­kintettel. Szerencsénkre teljesítették. Vacsora után, mikor az utolsó fénysugár is kihunyt, az égbolt koromsötétre váltott, visszamentünk a hálóbarakkba, és egyik társunk hangosan éne­kelni kezdte a Kol Nidrét, a hagyományos imát, amely bevezeti Jom Kippur ünnepét. Gyerekkorom óta ezt tartom zsidó vallásunk leggyönyörűbb fohászának, ez érintette meg legmélyebben a lelkemet. A fogságban fel­hangzó Kol Nidre mindnyájunkat megrázott. Hangos zokogás tört fel számos torokból, át­hatolt a barakk falán. Más barakkbeliek is 180 csatlakoztak a liturgikus szent dal­hoz, végtelenül szomorú, fájdalmas hangon. Képzeletemben kristálytisztán kirajzolódott Édesapám arca, amint a szécsényi zsinagógában kántál Jom Kippur előestéjén. Másnap este pedig, az ünnep befejező szertartá­saként megfújja a sófárt. Felzakla­tott idegállapotban kérdeztem ma­gamtól, hol lehet a Papa, él-e még egyáltalán? Hát a Fivéreim? Látni véltem az egész családot együtt, ál­dott békében, vidéki otthonunkban. A Kol Nidre végén sóhajtoztunk, panasza­ink tárháza kifogyhatatlannak tűnt: „Mivel szolgáltunk rá ekkora büntetésre, Uram?", „Miben vétkeztünk, amiért ilyen csapást mérsz ránk?", „Könyörülj rajtunk, Mindenha­tó Isten!". így szakadtak föl boldogtalan sza­vaink, amíg álomba sírtuk magunkat. Másnap böjtöltünk. Egész napon át étlen-szomjan dol­goztunk, felajánlva önmegtartóztatásunkat Is­tennek. Csak mikor leszállt az este, akkor et­tünk először azon a napon. Egy tányér árpa­gyöngyöt zöldséggel és hússal, egy szelet fe­ketekenyeret vajjal. Teltek a napok, hónapok, az üzemben vég­zett egyhangú, meddő munkával. Egyre hide­gebbre fordult az idő, és mi egyre gyöngébb­nek éreztük magunkat. Teljesen letört, hogy sorsunknak csak az árnyoldalát láttuk. Egye­dül Anyám maradt állhatatos az imáival, Is­ten segítségébe vetett hitével. Nemsokára le­hullott a hó. Keserves tél köszöntött ránk, na­gyon megsínylette a szervezetünk. Ellenálló képességünk híjával sorra megbetegedtünk. Többen tüdőgyulladást kaptak. Szegény ál­dozatok a betegszobára kerültek, utána többé semmit nem hallottunk róluk. Nem tudjuk, fölépültek-e vagy belehaltak, vagy talán ott végeztek velük. 1945. január vége felé állandó, fülsiketítő ágyúszót, bombarobbanást hallottunk, kétség­Steiner Mihály Egyházasdengeleg

Next

/
Oldalképek
Tartalom