Pásztor Cecília: Senkiföldjén - Dokumentumok a Nógrád megyei zsidóság holocaustjáról - Adatok, források és tanulmányok a Nógrád megyei levéltárból 45. (Salgótarján, 2004)
Lágerlélet. Auschwitzba deportáltak és kisegítő munkaszolgálatosok visszaemlékezései
telenül közeledett a front. Repülők húztak el fölöttünk elég alacsonyan, mégsem tudtuk megállapítani a nemzetiségüket. Nyilvánvaló lett a németek hamarosan bekövetkező veresége, de nem tett boldoggá a tudat, sőt rémülettel töltött el, mert biztosra vettük: mindnyájunkat kiirtanak, mielőtt visszavonulnak vagy megadják magukat. Nem így történt. Mikor vészesen közeledett a front, a lágert a sorsára kellett hagyniuk, de bennünket magukkal hurcoltak a németek. Nem tudom, miért. Egyik este, úgy 10 óra körül, villámgyorsan kiparancsoltak a szabadba, és elindult a menet abban a havas ítéletidőben. Őreink fegyvereiket ránk szegezve és vérebeikkel kényszerítettek a visszavonulásra, velük együtt. Sajnos nem is gyanítottuk, hogy utolsó három nap, három éjszaka menetelünk a hóban. A hőmérséklet egyre lejjebb süllyedt. Dideregtünk a hidegtől. Úgy éreztük, az öltözékünk papírból készült. Szokás szerint Anyám, Nővérem és én szorosan egymás mellett haladtunk, nem is sejtve, hová visznek a nácik. Sötét sorsunknak kiszolgáltatva masíroztunk, embertelen körülmények között, mialatt a távolból folyamatosan fegyverropogást és bombázást hallottunk. Körülöttünk semmi, abszolút semmi. Amíg a szem ellát, hóval borított, elhagyatott vidék. A mérhetetlen fehérség közepette sehol egy város, község vagy falu. A háromnapos jeges pokoljárás idején, németek társaságában, menekülve az ő ellenségeik elől, az összes élelmünk napi egy szelet kenyér. Szomjunkat egy marok hóval oltottuk. A nácik továbbra is határtalanul durvák, embertelenek maradtak, mint eddig is. A kimerültségtől lefagyott lábak miatt vagy betegségtől leroskadt társunkat haladéktalanul megölték. Sosem leszek képes kitörölni emlékezetemből, hogyan hagytuk magunk mögött azt a tragikus terepet, amelyen holttestek tömege sötétlett a vakító fehérségben és véráztatta foltokban. A németek úgy határoztak: minden éjszaka hatórás pihenőt tartunk. De hogyan tud az ember pihenni egy végeláthatatlan hómezőn? Hová feküdjünk le aludni, ha sehol tető a fejünk fölött, sehol egy talpalatnyi védett zug? Mi, végsőkig kimerült foglyok, parancsot kaptunk: takarítsunk el egy kis helyet a hóban, ahová leülhetünk és alhatunk. Meggémberedett kézzel kezdtük félrelapátolni a havat. Amennyire tőlünk tellett, kis tisztást teremtettünk, és halál- fáradtan lerogytunk a jeges talajra. Rögtön elaludtunk a 24 órás, pihenő nélküli menetelés után. Valóságos csoda, hogy nem szenvedtünk fagyhalált. Iszonyúan nehéz volt fölkelni. Bénának éreztük lábunkat, dermedtté vált a fagytól. Anyám meg sem tudta mozdítani. Mi a Nővéremmel azonnal fölkeltünk és erőteljesen masszíroztuk Anyám alsó végtagjait. Nagyon féltünk, mert ha a németek észreveszik mozgásképtelenségét, haladéktalanul végeznek vele. Jó időbe telt, amíg megindult a vérkeringése és mellettünk menetelt tovább. Ekkor kezdett erősen fájni a térde, el sem múlt élete végéig. Megint előre, dermedten, kimerültén, félholtan az éhségtől. Többé nem kaptunk reggelit, maguk a németek sem ehettek, mert elfogyott az élelem. Alvajárókként haladtunk, kivéve, akik egyik percről a másikra lerogytak és többé nem tudtak fölkelni. Az út gyakorlatilag eltűnt a végtelen szűzhóban. Azon a napon számos végkimerült társunkat lőtték le a nácik, a menet mögött hagyva a holttesteket. Ahogyan a lovas katona golyót ereszt lesán- tult, hasznavehetetlen lovába, a nácik is így végeztek irgalom nélkül a járóképtelenné vált társainkkal. Miért vittek magukkal? Akkor már pontosan tudták, hogy elvesztették a háborút, és ha181 Steiner Mihályné Egyházasdengeleg
