Pásztor Cecília: Senkiföldjén - Dokumentumok a Nógrád megyei zsidóság holocaustjáról - Adatok, források és tanulmányok a Nógrád megyei levéltárból 45. (Salgótarján, 2004)
Lágerlélet. Auschwitzba deportáltak és kisegítő munkaszolgálatosok visszaemlékezései
tam benn a kórházban, ami rettenetes volt a sok tífuszos között. Utána még két vagy három hét, nem tudom most pontosan megmondani, valahogy kiesett, de az rémlik, hogy július elején jöttünk el onnan. Nekünk magyaroknak volt a legrosszabbul megoldva a hazajutási lehetőség Magyarországra. Ha mi azt mondtuk volna, hogy csehszlovákok vagyunk, már régen hazahoztak volna bennünket. Ők többször indítottak vagonokat, transzportokat, és ha annyi eszünk lett volna, hogy azt mondjuk, fülekiek vagyunk, akkor már régen itthon lehettünk volna. A magyaroknak volt a legnehezebben megoldva a hazahozatal. Mi mindig ilyen kisebbségben voltunk. Bergen után kilenc hónapot töltöttem egy svédországi szanatóriumban. 1946. június végén jöttem haza. Mártiról tudtunk már Svédországban. Azt mondja Évi: mindjárt jobban leszel, olyat mondok neked. Jött egy távirat anyukáéktól. Ők ezt is a csehszlovákokon keresztül adták föl. Mi is rajtuk keresztül tudtunk velük levelezni. Hogy ez hogy lehetett? Volt egy rokonunk, Mancika, nem messze a határtól, a Kismalomban, és az ő segítségével leveleztünk. Anyukáék azt írták, gyertek haza. Szécsény Davidovich Dina Dina Davidovich De Unikel szécsényi vallásos család gyermeke: édesapja, Davidovich Ignác a hitközség kántora és metszője volt. 1986-ban, Retorno a la vida címmel jelentette meg visszaemlékezéseit Mexikóban, amelynek angol változatát Somogyi Magda fordította magyarra. A Visszatérés az életbe című könyvet Szécsényben, 2001-ben rendezte sajtó alá Galcsik Zsolt. Az idézetek a 41-51. és a 84-105. oldalról valók. Azután, május havának egyik forró napján, a rendkívüli szállítmánnyal telt vagonsor megállt és fél napig vesztegelt. Senki nem jött oda enyhíteni szánalmas helyzetünkön. Hová érkeztünk? Mi lesz velünk? Nem tudtuk, ahogyan azt sem, hogy Auschwitzban vagyunk, a ma már ismert helyen, a náci barbarizmus egyik legnagyobb halálgyárában. Hosszú ideig nem hallottunk arról, hogy Lengyelországnak ezen a Hitler által megszállt területén létesült egy gigantikus gyűjtő- és megsemmisítő tábor, számtalan emberélet kioltására. Végre megnyitották a lakatokat, leszedték a vagonajtókat záró láncokat, a rámpák is visszakerültek. Kitódultunk a bűzből, fullasztó hőségből. Sóvárogtunk levegő és napfény után. A nap erősen tűzött, a félhomályos vagont elhagyva időbe telt hozzászoknunk a fényhez. Amikor sikerült teljesen kinyitni a szemünket - ahogyan sejtettük egy vasútállomásra kerültünk, amely sínek nélküli, hatalmas térségbe torkollott. Magasfeszültségű árammal feltöltött drótkerítés övezte a teret, szétszórtan őrtornyok álltak, és német katonák valóságos hadserege őrzött minket pórázon tartott kutyákkal és gépfegyverrel. A nagy létszámú, fölfegyverzett katonaság láttán már-már azt hittük, félnek tőlünk, a védtelen, békés zsidó tömegtől. Különös, hogy ennyi fegyverrel, ennyi kutyával kellett vigyázniuk ránk. Ismétlem, halvány fogalmunk sem volt a hollétünkről. Felpillantva, hirtelen észrevettem egy körülbelül öt méter magas, nyitott kaput, homlokzatán ezzel a felirattal: „Arbeit macht frei" (A munka szabaddá tesz). Mutattam Mamának és Magdának a feliratot, hozzátéve: „Látjátok, mi van ott? Biztosan dolgozni hoztak ide." Anyánk elgondolkozva nézte, aztán így szólt: „Te még csak 13 éves Hall of Namés Salgó Adolf Balassagyarmat 171
