Pásztor Cecília: Senkiföldjén - Dokumentumok a Nógrád megyei zsidóság holocaustjáról - Adatok, források és tanulmányok a Nógrád megyei levéltárból 45. (Salgótarján, 2004)

Lágerlélet. Auschwitzba deportáltak és kisegítő munkaszolgálatosok visszaemlékezései

tül, mígnem elértünk Bergen-Bel- senbe. Akkor már a bennünket kísérő keret tagjai levették a jelzéseiket, rangjelzésüket meg a megkülönböztető jelvényeiket az SS-ek. A Wehr- machtosok azok nem. Útközben egy éjszaka azt is hallottuk, hogy föl akarnak bennünket akasztani. Egy erdei házba vittek minket, ahol egy éjszakát állva kellett eltöltenünk.

Azt mondták az SS-ek, hogy felrobbantanak bennünket, de ezt a Wehrmacht-katonák megakadályozták. Megmentettek. Megmentettek, mert hát itt vagyunk.

Auschwitz is borzalmas volt, de Bergen- Belsenben hullahegyek voltak. Az emberek, a még élő csontvázak hurcolták a holttesteket ötösével az úton úgy, hogy odakötötték a kötelet a hullák lábára, és így vonszolták azokat a gyűjtőhelyre. Ott kupacba rakták őket, és napok, hetek teltek el, mire tömegsírba kerültek. Fogadja el, hogy ez így volt igaz, mert ott tenyészett a tífusz minden lépésben. Volt egy lágertársnőnk, aki operaénekesnő volt, és mikor énekelt, a csodálatos hangjától zengett a tábor. Eisenbach Erzsébetnek hívták, békéscsabai volt. Istenem, de jó is róla megemlékezni! Ő ott halt meg. Az átkozottak! Végigélte előtte a szörnyűségek hónapjait, és ott kellett neki meghalni. Sokan meghaltak ott a tífusztól. Mindnyájan voltunk tífuszban.

Április 15-én felszabadítottak az angolok. Mi addigra megtetvesedtünk, egy hétig nem adtak vizet. A WC öblítőjéből loptunk magunknak, ha tudtunk, egy keveset. Enni sem adtak semmit az utolsó héten a németek.

Aztán jöttek az angolok. Ez egy nagyon gyönyörű jelent volt, ahogy bejött a tankkal az angol, és mint a filmeken láthatjuk, ráfogta a puskáját a mellette álló németre, és azt kiáltotta, hogy mindenki szabad. És odahívott enni! Hát, egy kis hiba akadt közötte: ami ennivalót hoztak - de hát ők nem tehetnek róla tulajdon170

képpen -, mi megettük a zsíros ételt, amit hoztak, és ebbe aztán utána többen belebetegedtek. De akkor jólesett nekünk, nekiestünk azoknak a zsíros húskonzerveknek, hogy megtömjük a hasunkat. Utána rengetegen megbetegedtek, és sokan áldozatául is estek ennek a nagy zabálásnak. Mert abba a gyenge gyomorba nem lett volna szabad ilyet enni. Ők nem akartak rosszat, mi meg boldogok voltunk, hogy már szabadok vagyunk meg élünk, meg lehet enni is, meg valamikor talán haza is kerülünk. Megváltozik a körülményünk. Nem is tudtunk mi azon gondolkodni, hogy mit szabad nekünk enni. Teljesen el voltunk tompulva. Amin az ember el tudott gondolkodni, az az ennivaló volt, másra nem is gondoltunk talán. Az ennivaló volt az első a sorban, igaz. Mi volt még? A körülmények. A család, a család, a család.

Nagyon sokat segített, hogy a nővéremmel voltam. Minden falatunkat megosztottuk, mindenünket a világon. Hát így lehetett talán átvészelni ezeket a dolgokat csak, hogy Évivel együtt voltunk, és tudtuk azt is, hogy anyuka együtt van Mártával, mégis könnyebb volt egymással. Ruhákat cseréltünk, ennivalókat osztottunk meg. Csak utoljára egy hetet nem voltunk együtt, amikor Bergenben fölszabadítottak bennünket az angolok, és engem elvittek, mert tífuszos lettem. Akkor egy hétig eszméletlen voltam, és utána egyszer csak jött a hír, hogy május 9-e van, kapituláltak a németek. Akkor kiültem én is az ablakba. Évi jött, és azt kérdezte, nincs itt a húgom? Biztos hasonlítottunk egymásra, mert azt mondták neki, hogy itt van a húgod. Hogy ez mit jelentett akkor, amikor hullákat hurcoltak el naponta, ezreket, azt nem lehet elmondani se.

1945 júliusáig Bergenben voltunk. És nem is tudom most a dátumot úgy hirtelen, de még várjon, én vagy két-három hétig ott volRusznyák Dávid Áronné Losonc