Pásztor Cecília: Senkiföldjén - Dokumentumok a Nógrád megyei zsidóság holocaustjáról - Adatok, források és tanulmányok a Nógrád megyei levéltárból 45. (Salgótarján, 2004)
Lágerlélet. Auschwitzba deportáltak és kisegítő munkaszolgálatosok visszaemlékezései
hogy mondjam, hogy a romeltakarításnál azért a pincékben, azzal az indokkal, hogy WC-re megyünk, akkor lehetett valamit pihenni, zöldséget találni vagy egy lebombázott éléskamrát, ahol volt zöldbab vagy zöldborsó. De mindegy volt nekünk, csak valamit be tudjunk rakni a hasunkba, ez volt a fontos. Volt egy érdekes eset. Mentünk egy ismerős kislánnyal. Azon voltunk, hogy istenem, mire tudnánk szert tenni, hogy egy kis ennivalónk legyen. És képzelje, találkoztunk egy férfival, aki a kabáthajtókáján horogkeresztet viselt. Intett nekünk, hívott bennünket. Hát, nagyon megijedtünk. Bevitt egy vendéglőnek az udvarára, ahol egy 15 literes lábossal tészta volt kifőzve, ezt odaadta nekünk. Ezt az életemben sem felejtem el! Az Isten áldja meg, ahol van, amíg él. Vagy a porát is. Ilyen is volt. Kivittük az egészet a többiekhez mindenestől, és jóllaktunk. Körülültük az egészet vagy tizenöten. A munkahelyről nagyon félelmetes volt elmenni messzire, mert ha jött az alarm, akkor összeszámoltak bennünket. Mi heten voltunk ebben a roncskommandóban és ilyenkor azért hiányoztunk a munkából. Mert, hála istennek, azért el-elmenegettünk. Ez volt az az egyedüli kommandó, ahol ilyen lehetőségünk volt a romeltakarításon. Az utcán voltunk mégis, tudja, az más volt. Tizenöt éves voltam ekkor. A katonák között, az SS-ek között bizonybizony nem tudtuk azt, hogy sokszor magyarok is voltak. Teljesen németeknek hittük őket, hiszen mellettünk meg nem szólaltak volna magyarul. Csak egy alkalommal tudtuk meg azt, hogy tudnak beszélni. Az előbbiekben említettem, hogy eleinte autón vittek bennünket, teherautón, annak a platóján. Egyszer egy éles kanyart hirtelen vett a sofőr és, hála istennek, senki más nem esett ki, csak az a mocskos gazember őr. És megszólalt magyarul: Jaj istenem! Abban a pillanatban döbbentünk rá, hogy tud magyarul. Na most, a többiek közül is többen tudtak magyarul, magyarok voltak. Meg kell mondjam, hogy ezek még sokkal nagyobb gazemberek voltak, mint a germánok. Állítom magának, ezek még sokkal rosszabbul bántak velünk. Verték az embereket, vertek bennünket a romeltakarításnál is. Volt egy keretlegény, aki különösen gonosz volt, állandóan verte az embereket okkal, ok nélkül. A felügyelőnők között - ezek mind az SS tagjai voltak - nagyon rosszak voltak. Otőlük rengeteget szenvedtünk, rendszeresen pofoztak minket. Különösen nagy szenvedést a svábok, a sváb gyerekek okoztak, akik nagyon komiszak, nagyon kegyetlenek voltak. Egyszer úgy jártunk, hogy bombázáskor bennünket is bevittek egy kis, föld alatti bunkerba. A bombatalálattól a tartóoszlop kizuhant, és senki nem kapott légnyomást, csak az egyik sváb őrünk, aki az ajtóban állt, hogy hamarabb menekülhessen. Ezután úgy is hívtuk őt, hogy a légnyomásos Jóska, mert aztán hülye is volt, nem is volt normális a továbbiakban. Naponta többször bombáztak, nagyon féltünk, különösen mi, hárman-négyen, akik a legfiatalabbak voltunk. Talán az idősebbek tartották magukat, de volt közöttük egy olyan asszony, egy miskolci tanítónő, akinek meg kell, hogy említsem a nevét. Gyulai Margitka egyszer, amikor bombázás alatt nagyon ordítottam, hogy anyukát akarom látni, rám szólt. Azt mondta, megbolondultál? Tudd meg, hogy fogod anyukádat látni, mert ők - a németek - fognak megdögleni. Nyugodj meg, nem lesz semmi baj, ők fognak megdögleni. Nagyon tudott vigasztalni. Voltak az idősebbek között ilyenek, akik bábáskodtak fölöttünk. Április elején jöttünk el Oberheidéból. Gyalog hajtottak bennünket egy héten keresz169 Rusznyák Dávid Áron Losonc
