Pásztor Cecília: Senkiföldjén - Dokumentumok a Nógrád megyei zsidóság holocaustjáról - Adatok, források és tanulmányok a Nógrád megyei levéltárból 45. (Salgótarján, 2004)
Lágerlélet. Auschwitzba deportáltak és kisegítő munkaszolgálatosok visszaemlékezései
alatti bunkerjeik. Bennünket csak egyszer vittek bunkerbe, amikor munkára mentünk ki, ez egyszer volt nyolc hónap alatt. 1944. augusztus elejétől egészen április elejéig voltunk Brémában. Borzasztó szigorú lágerführer volt, akitől nagyon sokat szenvedtünk. Különféle, bennünket sújtó rendszabályokat hozott. A lágerből munkára jártunk ki. Teherautó jött értünk. A platójára ráfértek egyszerre kb. ötvenen. Romeltakarításhoz vitték az embereket különféle utcákba. Szinte naponta ötször-hatszor volt légitámadás. Egy alkalommal, szeptember 26-án - hosszú napon, ahogy mi mondjuk - elvittek bennünket a cementgyárba dolgozni. És gyújtóbomba esett le az üzem mellett, de szerencsére nem gyulladt meg. Gondolják el! Mert foszforbombát rengeteget dobtak Brémára. Visszajöttünk, lángokban állt a láger. Ekkor újra összepakoltak bennünket. Brémától olyan 15-20 kilométerre vittek bennünket, Oberheidébe, egy új helyre, és ebben a lágerben voltunk egészen 1945. április elejéig. Innen jártunk be munkára. Gyalog olyan 5-6 kilométert mentünk reggelenként meg este a vonathoz, amire fölszálltunk. így vittek be Brémába bennünket. Utána már így jártunk. Mindig romeltakarítás volt, mindig azt végeztük. Mi nem dolgoztunk üzemben, csak egy alkalommal, ahogy azt említettem az előbb, a cementgyárban. Romeltakarítást végeztünk különféle helyeken. Mai szóval élve normában, egy műszak alatt kétszázötven téglát kellett kiszedni a romok alól, és azt teljesen megtisztítani, fölstócolni. Oberheidében emeletes ágyak voltak. Ketten aludtak egy ágyon a barakkokban. Itt nyolcszázan voltunk. Külön barakkban laktak a lengyelek, külön barakkban mások. Itt már azért mozgási lehetőség is volt. Lassan kezdett a hajunk növögetni. Viszont nagyon féltünk a téltől, mert a hadifog168 lyok, akik ott voltak, azok elmondták, hogy a tél Brémában nagyon hideg, és ha a romok között bármilyen ruhadarabot találunk, azt rögtön vegyük magukra, mert az már senkinek nem kell. Akárhogy is néz ki, de vegyük föl. És sokszor olyan is volt, hogy nem páros cipőket is elhoztunk. De mindig azt vittük el, ami a lábunkra jó volt. Különben tényleg nem lehetett volna éhezve ott állni a hóesésben, és rakni a téglákat. Az étkezésünk: reggel adtak feketekávét és - már nem emlékszem pontosan, hogy fél likőr vagy fél 12-kor - kaptunk marmeládét vagy valamit, és este kaptunk főtt ételt. Egyszer laktunk jól nagyon. Ez akkor történt, amikor nagyon sok ló esett áldozatul Brémában a bombázás alatt. Lóhúst krumplival, nem tudom, mit, adtak valami kaját, illetve akartak adni. De kitalálták, hogy mégsem adják oda nekünk, mert ez nem valami tiszta, és nem tudni, nem okoz-e nekünk valami bajt. No, egyszer csak jól kellett lakni. Lefekszünk, mindenki nagyon éhes, és én egy kicsit a merészek közé is tartoztam, meg a hasam is parancsolta merészség mellett szereztem egy vödröt, és bejutottam a kerítésen keresztül a konyhába. Ott voltak ezek az úgynevezett küblik, tele lóhúsos krumplival. Egy jó vödörrel kivettem, Évihez felvittem az emeletes ágyra. Na, akkor az egyszer laktunk jól Brémában. Utána a többiek ezt meglátták és reggelre a lóhúsos krumpliból semmi sem maradt. Ez azt jelentette, hogy másnap kaját nem kaptunk, mert megettük azt, amit ők mérgezettnek nyilvánítottak. De, hála istennek, semmi bajunk nem lett, és legalább jóllaktunk. Februárban, amikor közeledtek az angolok, bennünket már nem vittek be romot takarítani, hanem bombatölcséreket töltöttünk a mezőkön, réteken, ott a környéken. Ott aztán nagyon fáztunk, mert az az igazság, meg kell, Ungár Tibor Szécsény
