Pásztor Cecília: Senkiföldjén - Dokumentumok a Nógrád megyei zsidóság holocaustjáról - Adatok, források és tanulmányok a Nógrád megyei levéltárból 45. (Salgótarján, 2004)
Lágerlélet. Auschwitzba deportáltak és kisegítő munkaszolgálatosok visszaemlékezései
küdtünk, ezerkétszáz embernek még a puszta padlón sem volt hely. Ágynemű, vagy takaró, vagy törölköző, ilyen nem létezett. Mondom, hogy csak egy szál ruhánk volt, semmi más. Időnként vittek bennünket fürdőbe. Nem volt rendszeres, úgy két-háromnaponként vittek, lehet mondani. Ugyanott jött a gáz, azt mondják, ahol a víz. A fürdőbe bennünket kilométereket tereltek, mert mi Birkenauban voltunk, nem Auschwitzban. Kérdezték is később a többiek: Te nem Auschwitzban voltál? Kilométereket gyalogoltunk, kilométereket. Utána, amikor visszajöttünk, akkor Birkenauban tartózkodtunk. Időnként elválasztottak, kiállítottak közülünk embereket a gázba. Jobbra, balra. Tőlem is megkérdezte Mengele, amikor így szétszedtek bennünket csoportokba, akiket elvittek munkára, hogy hány éves vagyok. Hát, elég fejlett voltam, és azt mondtam, tizennyolc éves vagyok. Jó, elvihetik, mondta, de sajnos egy idő után többször elválasztottak a családomtól. Borzasztóan szenvedtünk, szenvedtem, mert anyukámtól meg a másik nővéremtől külön kellett lennem. Nagyon sokat szenvedtünk emiatt, hogy elváltunk egymástól. Egy ilyen alkalommal kaptam egy hatalmas pofont, mert hátranéztem, amikor anyukámékat vitték el. De én boldog voltam, hogy megláttam őket, amikor a vagonban voltak. Július végén kerültünk el, körülbelül 30- án, tisa boávkor [szigorú böjtnap]. Azért emlékezetes, hogy mikor hoztak el bennünket, mert böjtnap volt, és mi olyan nevelést kaptunk, hogy nem voltunk bár vallásosak soha - nem voltunk ortodoxok, csak neológ zsidók -, de mint jó falusi zsidók, megtartottuk ezt a napot Évivel. Pedig akkor talán még valami elfogadható paradicsomos káposztát adtak, mert azelőtt csak olyan dolgokat, hogy két deci löttyöt egy nap, és mi otthagytuk ezek után a paradicsomos káposztát, mert böjtöltünk. Úgy gondolom, sőt biztos, hogy anyukámmal meg a nővéremmel egy vonattal hoztak el bennünket ezen a napon, mert én az előzőekben elmondtam, hogy megláttam, amint anyuka a lépcsőn föllép a vonatra. Ekkor kaptam a hírhedt Cilitől a hatalmas pofont. Ez egy lengyel zsidó lány volt, szegény tönkrement. Tizennyolc éves korában ősz volt a haja, teljes ősz volt. A szüleit a szeme előtt végezték ki a németek. Aztán később fölhasználták ezt a lányt arra, hogy bennünk, hogy közöttünk - úgymond - rendet tartson. És sajnos ótőle kaptam ezt a pofont. De ez mégis nagyon megérte, mert tudtam, hogy anyukáék elmentek Auschwitzból. A vonattal két-három nap múlva megérkeztünk Brémába. Brémában együtt voltam a nővéremmel, Évikével. Akármennyire borzalmas volt, mégis emberibb körülmények voltak ahhoz képest, amiben Auschwitzban volt részünk. Egy német kaszárnyában helyeztek el bennünket, ahol sok francia, orosz, angol hadifogoly volt. És velük voltunk mi, ötszáz magyar és háromszáz lengyel nő. A kaszárnyában, ahová mentünk, egy SS volt a láger- führerünk, akivel nagyon sok bajunk volt, rettenetes, rettentő sok. Hogy mondjam magának? Nagyon sok szekatúrának voltunk kitéve. Még WC se volt, illetve nem lehetett minden alkalommal használni, csak a megjelölt időpontokban. Itt már ágyak voltak, a nővéremmel együtt aludtunk. Az ellátás is más volt. Igen. Itt már valamivel több kenyér volt. Estére kaptunk főtt ételt, valamit, de emellett is nagyon sokat éheztünk. Elég annyit mondani, hogy itthon 64 kiló voltam, és 35 voltam ott, rá egy évre. Nem kell mást mondanom. 35 kilogramm. Akkor szinte óránként bombázták Brémát. A németeknek voltak bunkerjeik, biztos, föld 167 Ungár Alfrédné Szécsény
