Pásztor Cecília: Senkiföldjén - Dokumentumok a Nógrád megyei zsidóság holocaustjáról - Adatok, források és tanulmányok a Nógrád megyei levéltárból 45. (Salgótarján, 2004)
Lágerlélet. Auschwitzba deportáltak és kisegítő munkaszolgálatosok visszaemlékezései
_L punk volt Ravensbrückben, hogy az felejthetetlen! Auschwitz után az első élményünk ez volt. Két nap után bekerültünk végre egy zuhanyozóba, ott lemosakodhattunk, és olyan fabarakkokba kerültünk, ahol prices is volt. Bekerültünk a mennyországba. Akkor kaptunk két nap után először egy tál ételt. Visszaszállt az élet belénk. A blokkból ki kellett menni, aztán a földön aludtunk egy óriási tömegben. Még éjszaka vagonírozás a gyárakba, ahová vitték az embereket, álldogá- lások, majd állandóan körbe kellett menni, újra meg újra orvosi vizsgálatok. Ott voltak aztán az injekciók, amiket adtak, nem is tudom, tulajdonképpen milyet, szóval csak azt tudom, hogy orvosok elé kellett kerülnünk, és volt, akinek adtak injekciót, volt, akinek nem adtak. Meg kísérletezések, ez egy szörnyű hét volt, ez a Ravensbrück, és aztán tíz napra rá sor került arra, hogy vittek tovább. De mondom, ez egy borzalmas láger volt, azok az áll- dogálások, éhezések és reménytelenség... Csak álltunk a blokk előtt, egy fiatal kislány került mellém, kérdezte, honnan jöttünk. Magyarok? Ő Párizsból jött. Beszélgettünk, hogy ilyen élet is van, vagy volt, na jó, szóval elkerültünk, és szerencsénk volt utána, mert több állomásunk nem volt, a Siemens gyárban dolgoztunk, három műszakba jártunk a felszabadulásig. Április 16-án evakuáltattak, akkor lebombázták a lágerünket, két hétig gyalogoltunk, aztán úgy lett vége, hogy mi megszöktünk ettől a gyalogló csapattól egy erdőbe. Megszöktünk a társainktól, akik nem mertek velünk jönni, féltek az agyonlövetéstól az utolsó pillanatban, és inkább végigmentek a menettel. Ez már május elején volt. Nos, mi akkor megszöktünk, egy erdőben töltöttünk két napot meg két éjszakát, aztán elindultunk gyalog, akkor már házakhoz, meg falvakba mentünk be, és a végén elérkeztünk Türingiába, egy kis faluba vagy városkába. Ott már sokakkal összetalálkoztunk, egy istállóban vártuk a felszabadulást, két lóval együtt elszállásolva. Megtörtént a felszabadulás, és az utolsó pillanatban majdnem megkaptuk az utolsó golyónkat a helybéli németektől, de a parancsnokuk észen volt, gondolta, hogy egyszer még jók leszünk valamire. Ekkor már május eleje volt, akkor nem tudom, hány millió volt a koncentrációs táborbeli fogoly, aki odáig jutott el gyalog, de nagy öröm volt, ahogy bennünket egy cseh kisvárosban fogadtak, igaz együttérzéssel. Szabad levegő volt... Haza, haza! Ez egy olyan olthatatlan vágy volt, a hazajövetel! Én akkor még gyerek voltam. Először Prágában voltunk, de oda sem volt egyszerű a megérkezésünk, nehogy azt gondolja! Nem. Minden nációért mentek az országok, a franciákért, hollandokért, a románokért, szóval mindenkiért, ahogy összegyűltünk egy-egy faluban, városban, hogy jöjjenek vissza. A magyarokért nem jöttek. A franciákért jöttek az autóbuszok. A cseheknél talán nem is volt olyan család, ahol legalább egy deportált ne lett volna, ők jöttek, és jött egy láger-barátnőm, aki egy ügyvéd felesége volt, és vele jött a pozsonyi főügyészné, ők mondták, hogy ti természetesen losonciak vagytok vagy rimaszombatiak, és jöttök velünk. így felkerültünk a csehszlovákok által küldött buszra és elérkeztünk Prágába. Azt nem lehet elmondani, hogy hogyan fogadtak, az állomáson vártak élelmiszer-sátrakkal, a lányok elő lettek állítva kísérőnek, szállással, ennivalóval vártak, kézről kézre adtak. Egy szanatórium volt berendezve, ahová karanténba vittek, mert hát voltunk 30-35 kilósak, hogy egy kicsit rendbe jöjjünk, hiszen emberi kinézésünk sem volt. Két hétig vol165 Lówinger Mária Cserhátsurány
