Pásztor Cecília: Senkiföldjén - Dokumentumok a Nógrád megyei zsidóság holocaustjáról - Adatok, források és tanulmányok a Nógrád megyei levéltárból 45. (Salgótarján, 2004)
Lágerlélet. Auschwitzba deportáltak és kisegítő munkaszolgálatosok visszaemlékezései
jól áll neked, hordjad! Ez egy intermezzo, egy oázis volt a pokolban. Azért mondtam ezt el, hogy egy kis szép is legyen a sok kegyetlenség felidézése között. Ennek a nőnek a jósága velem szemben még másban is megnyilvánult. Három csoportban, délelőtt, délután és éjszaka dolgoztunk. Engem mindig a délelőtti csoportba osztott be meósnak. Itt csak pepecselnem kellett, kis ecsetekkel megtisztítani az apró alkatrészeket a portól és az olajtól. A szörnyű deportálásnak nekem, mint mondtam, ez egy oázisa volt. Mert másokat kínoztak, gyötörtek, vertek, nekem ilyenben nem volt részem ebben a lágerben. Utána aztán az SS-ek vigyáztak ránk, férfiak, nők. Május nyolcadikán nagy zűrzavar, jövésmenés, majd nagy csend volt. Nem tudtuk, mi van. Se egy biokova, se egy katona, senkit nem látunk, csak jöttek-mentek a foglyok. Hát szabadok voltunk, felszabadultunk, itt voltak az oroszok! Szétszéledtek, eltűntek a látóhatárról az SS-katonák. Az ügyesek közülünk - mert én nem vagyok az, gyámoltalan voltam világ életemben - elmentek tarhálni, visszajöttek ékszerrel, ruhával, mindennel, ami van a világon. Bementek az üresen hagyott lakásokba, a gazdátlan üzletekbe, és amit szemük-szájuk meglátott, megkívánt, azt fogták és vitték. Hát jól tették, mert meztelenek voltak meg éhesek. Gyalog jöttünk hazafelé, amikor tankkal velünk szemben vonultak az oroszok, láttak bennünket, szerencsétlen embereket, akik inkább állathoz hasonlítottak, mint emberhez. Az egyik katona ledobott nekem egy kék-fehér kockás dunnahuzatot, amiből ruhát csináltam magamnak. Sose tudtam varrni, de úgy-ahogy megcsináltam, és abban jöttem haza. Mindegy, hogy milyen jármű volt, ha mondták, hogy Magyarország felé megy, felkapaszkodtunk. Én sodródtam a tömeggel, mert önálló akaratom nem volt soha, nagyon gyámoltalan voltam. Mindig mankó volt a hónom alatt a szüleim támogatása, később Miklósnak, a férjemnek a segítsége. Úgyhogy, bár nem voltam önálló, de sodródtam a többiekkel, és így jöttem haza. Sz. A.-né Részlet Hídváry István interjújából. Augusztus végéig voltunk Auschwitzban, már többször átestünk ilyen appell álláson. Két barakk között lezárták azt a részt, és ott meztelenre kellett vetkőzni, bár ez nem volt nehéz, és innét átvittek a C lágerbe, ahol a fertőtlenítők voltak. Ott be kellett menni egy zuhanyzóba, ahol vízzel meg lettünk mosva, ugyanis а В lágerben, ahol mi voltunk, semmiféle víz nem volt. Ablak nélküli, összetákolt valami volt, se víz, se vízvezeték. Lajtkocsit hoztak néha ki, de amikor odakerült az ember, előfordult, hogy már nem jutott víz neki és mosdatlanul jött vissza, mert ott volt a legnagyobb terem, mi voltunk a legtöbben. Szép sorban kellett menni a vízhez. A C lágerbe átvitték két-három hetenként fertőtleníteni, hogy azok között, akiket életben hagytak, és úgy gondolták, hogy még munkára használni fogják, a járványnak elejét vegyék. Hát, egy ilyen fertőtlenítés után rongyokat dobtak oda, rossz kombiné vagy ruha, vagy valami más. Én kész voltam a fürdéssel, odaálltam és kapkodtam fel. Kombinérongy és egyéb rongy biztos, hogy mindenkinek került. Hogy rövid legyek, nekem nem jutott. Meztelenül mentem vissza а В lágerbe, és aztán lett egy, én nem is tudom, valamilyen kötényem vagy valamilyen ruhadarabom úgy, hogy egy tarjáni lány volt a revieren az ápolónő. Odaálltam az ablaka alá meztelenül, és látta, hogy nem jutott rongy, 6 adott ki valamit valakiről, aki 163 Lőwy Sanyira Fülek
