Pásztor Cecília: Senkiföldjén - Dokumentumok a Nógrád megyei zsidóság holocaustjáról - Adatok, források és tanulmányok a Nógrád megyei levéltárból 45. (Salgótarján, 2004)
Lágerlélet. Auschwitzba deportáltak és kisegítő munkaszolgálatosok visszaemlékezései
a húgomat és szeretnék utána menni, megtalálni őt. Állj be, mondták. Elvittek bennünket az A lágerbe, ahol csak öregek, gyerekek, betegek, tehát a gázra várók voltak. Képzelje, ebbe a lágerbe vittek minket. Aztán ott tengtünk-lengtünk, azt se tudom már, hány napig, csak azt, hogy szörnyű körülmények voltak. Tényleg, a tétlenség, a tehetetlen semmittevés az szörnyű volt. Egyszer, megint csak a jó szellemem - mert mindenkor úgy éreztem, én itthon is szeretett gyermeke voltam a szüleimnek a húgommal együtt, és ott is azt éreztem, hogy valaki, vagy egy szellem, vagy valakinek a keze, egy jó tündér, vagy Isten - kivezetett a nyomorúságból. Úgy, hogy jött egy biokova, akit addig soha nem láttam, és kérdezte, hogy ki akar cserélni, mert két testvért elválasztottak és együtt akarnak maradni. Én térdre borulva könyörögtem, hogy hadd mehessek én, mert a húgomat elvitték és utána akarok menni. De, azt hiszem, inkább úgy mondtam, hogy szeretnék, nem azt, hogy akarok. Erre megfogta a kezemet és magával rántott. Egy rongyos nyári, csíkos drindli, egy facipő a meztelen lábamon, ez volt az öltözékem a hideg októberben. Rám adott egy szép kabátkát, amit valamelyik, akkor már halott szegény társam még otthonról hozott magával. Szép drapp színű volt, ezt sohasem felejtem el, pedig lényegtelen és nem is érdekes. Beállított egy Mengele által már átszelektált csoportba, azok közé, akik már útra készen voltak. Hát, ez volt az én mentsváram, mert ezekkel aztán tényleg elvittek úgy október 16. körül. Mert október elején vitték el a húgom, ha jól emlékszem, és ez legalább két hét múlva történt. Azt mondták, hogy Friedebergbe kerülünk. Morfondíroztam, mert mindig pesszimista voltam, dacára annak, hogy így átugrottam a bajokat, de mindig féltem, mindig bennem volt az a szörnyű érzés, hogy mikor kerül rám a sor. Láttuk a 162 krematóriumból felszálló füstöt állandó jelleggel, úgyhogy jogos volt ez a félelem, nem egy alaptalan valami volt ez. Akkor is arra gondoltam, hogy Friedeberg - a béke hegye -, biztos, hogy ott fognak bennünket kivégezni. De Friedebergben egy gyárba kerültünk, ahol repülőgép-alkatrészeket csináltunk, és ott is a szerencseangyal fogta a kezem. Ha elmondhatom, szívesen elmondom, mert nekem ez tényleg egy szép emlék. Nevetségesen hangzik, hogy szép emlék, éppen onnan, de ez mégis olyan, amit szívesen elmesélek. Volt ott egy altisztnő. Nem is tudom, milyen rangú, aki a fölöttesünk volt abban a nagy gyárban. Katonás sorban álltunk, kopaszon úgy, ahogy mondtam, rongyos ruhában. A magasságom miatt hátul, az utolsó sorokban álltam. És akkor kihív engem, hogy du, grosse schwarz (te, hosszú fekete), gyere ide! Odamentem. Rettegett tőle mindenki, nem kevésbé én, mert úgy lett bemutatva, hogy nagyon gonosz meg ilyen-olyan. Megkérdezett, hogy beszélek-e németül. Azt mondtam, nem. Energikus vagy? Nem. Minden kérdésére azt válaszoltam, hogy nem. Én nem akartam semmiféle tisztséget, posztot betölteni, tudtam, hogy ez a nagy kérdezőskö- dés erre megy ki, ezért mondtam mindenre nemet. Azt mondta: Te buta tehén, menj a fenébe! Szerepem ezek után nem lett, de úgy látszik, ennek a nőnek mégis szimpatikus maradtam. Hideg volt nagyon, majd megfagytam, dideregtem. Mondták a lányok, hát menj, kérj tőle egy ruhát, tán csak nem fog megölni. Bevitt engem egy raktárba - becsületszavamra így igaz, ahogy mondom, mert nevetséges mesének hat, hogy egy rémes bestiától, egy állati kegyetlen embertől ez kitellett -, és egy nagyon szép ruhát hozzám méretett. Ahogy nézte, azt mondta, ez nem áll jól neked, erre elővesz egy gyönyörű fehérgalléros ruhát: ez Alsópetény
