Pásztor Cecília: Senkiföldjén - Dokumentumok a Nógrád megyei zsidóság holocaustjáról - Adatok, források és tanulmányok a Nógrád megyei levéltárból 45. (Salgótarján, 2004)

Rendeltetési állomás: Auschwitz. A gyűjtőtáborok és a deportálás

Az 1883-as antiszemita zavargásokat követően a megyében először 1905-ben, Salgótarjánban került sor komolyabb zsidóellenes megmozdulásra. A függetlenségpártiak szabadelvűek elleni fellépése torkollott atrocitásokba, melynek során összetörték a Vadász Szálló berendezését. A fenti képen a szálló belső képe a rombolás után. A túloldalon: Ennél is súlyosabb pogromra került sor a városban 1919 első napjaiban, amikor a csőcselék zsidó üzleteket és lakásokat fosztott ki. A képen a főutca egy részlete látható 1919. január elején. A túloldalon fent: Idős ortodox férfiak és nő - a balassagyarmati Schwarz család tagjai.

harminc centiméter nagyságú, rácsos szellőzőablak. Érkezésünk után hamarosan széthúzták a vagonok tolóajtaját, és rámpákat helyeztek a bejáratához, azokon szokták behajtani a marhákat. De sehol egyetlen állat! Bennünket hajtottak föl állatokként, azzal a különbséggel, hogy azoknak hagytak némi mozgásteret, azok pihenhettek. Velünk rosszabbul bántak. Öklözéssel, taszigálással kényszerítettek a német katonák a rámpára, és úgy zsúfoltak a vagonokba, hogy állva kellett maradnunk, egymáshoz lapulva, mint szardíniák a dobozban. Hóhéraink nem hagytak centiméternyi helyet sem az emberek között.

A dugig telt vagonok ajtaját lánccal és lakattal lezárták. Néhány percig teljes sötétség szakadt ránk, aztán hozzászoktunk a félhomályhoz. A szellőzőablak rácsain beszűrődött némi fény, immár láthattuk is, micsoda irgalmatlanul összezsúfolt, egymás hegyén-há- tán álló ember tömeg vagyunk.

Akik még magukkal cipelték a megengedett harminckilós batyut, le kellet adniuk, mielőtt feltuszkolták a vagonokba, mert ilyen hihetetlen számú tömeggel nem fért csomag is. Hozzáteszem, addigra már „megszabadítottak" bennünket értéktárgyainktól, gyűrűktől, jegygyűrűktől, fülbevalóktól, brossoktól, medáloktól és egyéb ékszerektől.

Jó pár órába került a szerelvényt útnak indítani. A zsúfoltság, a kevés oxigén, a tűrhetetlen hőség, az áporodott levegő úgy elcsigázott, hogy még a kétségbeesett könyörgések is nehezen buktak ki az emberekből: „Az Isten szerelmére, csak egy kis helyet!" „Levegőt! Megfulladok!" „Agyonnyomtok!" Könyörgök, ne préseljetek tovább!" Többen elájultak, mások nyögtek vagy sírtak az éhségtől és szomjúságtól. Szerencsére Anyám ezekben a nehéz órákban is elég erős maradt ahhoz, hogy reményt öntsön a lányaiba.