Szirácsik Éva: A nemes vármegyének kezéhez… II. Rákóczi Ferenc levelei és Nógrád vármegyei visszhangjuk I. 1703–1705 - Adatok, források és tanulmányok a Nógrád Megyei Levéltárból 44. (Salgótarján, 2004)

Bevezetés

vényű rendeleteket tett közzé, hanem a Deák Ferenc ezredes seregében és a karabélyosok között lévő nógrádi vitézek panaszait kívánta megoldatni. II. Rákóczi Ferenc 1704. október 27-én kelt levelében (38.) hivatkozott arra a folyamodványra, amelyet neki a Deák Ferenc ezredes irányítása alatt lévő katonák írtak. Deák katonái értesítették a fejedelmet arról, hogy a vármegye az otthon maradt feleségeiket katonák beszállásolására kötelezte, holott azok erre képtelenek voltak, ennek ellenére a települések bírái és lakosai azzal fenyegetőztek, hogy a házaikat elpusztítják, családjukat pedig elűzik. A levelet író katonák kérték a fejedelmet, hogy orvosolja a fenti helyzetet. A korábbi fejedelmi rendelkezés szerint, azok a gazdák, akik a fejedelem seregében fegyvert fogtak, azoknak az otthon maradt családtagjait nem kötelezhették más adóra, csak élelmiszer és vágni való állat adására. A fejedelem utasította Nógrád vármegyét, hogy saját hatáskörében rendelkezzen arról, hogy a hadseregben lévő gazdák családtagjait élelmiszer és vágni való állat adásán kívül ne terheljék más adóval. A levél hatására a november 24-ei nemesi közgyűlés a szolgabírókat bízta meg a parancs végrehajtatásával. A karabélyosok panaszt tettek Rákóczinál arra, hogy a fejedelmi parancs ellenére azokat is zsoldosok adásra kötelezték, akik fegyvert fogtak, sőt majdnem erejükön fölüli élelmiszeradóval terhelték őket. A fejedelem megparancsolta, hogy ne kötelezzék zsoldosok kiállítására azokat, akik fegyvert fogtak, s az élelmiszer-beszolgáltatásnál az igazságos mértéken felül ne terheljék őket. II. Rákóczi Ferenc Egerben, 1705. június 5-én kelt levele (59.) június 10-én került a vármegye közgyűlése elé, ahol az a válasz született, hogy csak akkor tudják mentesíteni a táborban lévő katonákat a zsoldosállítás alól, ha csökkentik a vármegye által kiállítandó zsoldosok számát, de az élelmiszeradóról nem tettek említést. A fejedelem úgy vélte, hogy az ország szükségleteit tekintve akkoriban semmi egyéb olyan nevezetes jövedelem nem volt, mint a kikötőkön Tiszaújlaknál, Tokajnál, Tiszacsegénél, Szolnoknál és Tiszaföldvárnál átmenő só értékesítése. A véleménye szerint megfelelő áron elegendő sót lehetett az idő tájt venni a Duna-Tisza közötti területen is. A fejedelem mindezek miatt 1704. június 2-án (27.) megtiltotta a nógrádiaknak, hogy a további rendelkezésig a Tiszán, vagy a Dunán átmenjenek sóért. Megengedte a parancsot be nem tartók minden sójának, s a vele lévő jószágainak elkobzását olyan módon, hogy annak kétharmada az országot, egyharmada viszont azokat a sóbiztosokat illesse, akik az említett kikötőkön az ilyenekre vigyáztak. A rendelkezése a július 14-én tartott nemesi közgyűlés elé került, ahol intézkedtek arról, hogy a szolgabírók járásonként hirdessék ki a fejedelmi parancsot. A fejedelem majd a következő, 1704. november 25-én kelt levelében (40.) engedélyezte a sóval való szabad kereskedelmet. Úgy vélte, az ellenség a sóval való kereskedést a haza törvénye és a nemzet szabadsága ellenében úgy kihasználta, hogy amit a porciózás nem vitt el, azt a nemeseket és a nem ne37