A társadalomtörténet-írás helyzete hazánkban. Ipar és társadalom a 18-20. században - A Hajnal István Kör- Társadalomtörténeti Egyesület 10., jubileumi konferenciájának előadásai. Salgótarján, 1996. augusztus 22-23. - Rendi társadalom, polgári társadalom 10. - Adatok, források és tanulmányok a Nógrád Megyei Levéltárból 41. (Salgótarján-Budapest, 2003)
Iparostársadalom az iparosítás előtt - Faragó Tamás: Céhek és kézművesek Magyarországon a 17–19. században a számok tükrében
Céhek és kézművesek 95 19. század közepén a céhen kívüli iparosok száma az adatokkal rendelkező nagyobb szabad királyi városokban (Pest, Pozsony, Debrecen, Szeged, Pécs, Esztergom) általában 10-15 százalék között volt, kivételesen néha 10 százalék alá csökkent (Székesfehérvár, Buda). Hasonló, 16-18 százalék körüli arányokkal találkozhatunk néhány nagyobb alföldi, Alföld peremi mezőváros esetében is (Gyöngyös, Nagykőrös, Zilah). 39 Ugyanebben a nagyságrendben mozognak a Buda környéki, dunántúli kisebb mezővárosokra (Óbuda, Szentendre, Mohács, Kaposvár) vonatkozó elérhető adatok is (Melléklet 11. táblázat). Lényegesen alacsonyabbak - 60 százaléknál kevesebbet elérők - azonban néhány kelet-magyarországi mezővárosra (Miskolc, Tokaj, Máramarossziget) vonatkozó 1770 körüli céhbeszervezettségi adataink, nem is beszélve a 18. századi falusi kézművesség 4—15 százalékos szervezettségi szintet mutató számairól. Ezzel szemben a 19. század közepi falusi-vidéki céhbeszervezettségre vonatkozó adataink a 18. századinál sokkal magasabbak, nem egyszer megközelítik a nagyvárosok színvonalát. Bár egyes szakmák céhbeszervezettsége továbbra is rendkívül alacsony szintű (élelmiszer- és építőipar, kő- és agyagipar), összességében azonban a vidék céhekbe szervezettségének szintje szórvány adataink szerint Magyarország középső és déli részén ekkora már megközelíti a 80 százalékot (Esztergom, Békés, Csanád megyék adata alapján - Pesti-budai kamara 1856, Palugyay 1852-1855). A fél évszázad alatt bekövetkezett jelentős változás a vidéki kézművesség céhbeszervezettségében minden valószínűség szerint a vidék megkésett fejlődésével magyarázható. Itt akkor virágzik fel igazán a céhrendszer, amikor a városokban már hanyatlásnak indul. A vidéki fejlődés számos tényezőjét feltárták Eperjessy Géza (1967) kutatásai. E sajátos megkésettség mögött azonban nem kizárólag gazdasági tényezőkre kell gyanakodnunk. A presztízs, az előjogok szerzése legalább úgy motiválhatta a vidéki céhalakulásokat, mint a versenytársak elleni védekezés, a helyi társadalmakban történő gazdasági és nem gazdasági érdekérvényesítés. De nemcsak területileg, hanem ágazatonként nézve is számottevőek, ugyanakkor szisztematikusak az eltérések a céhek fejlődésében, illetőleg a kézművesek céhbeszerveződésében. Tértől és időszaktól függetlenül úgy tűnik, hogy a ruházati és a bőripari ágazatok azok, ahol a céhrendszer leginkább szorosra tudta zárni az ajtókat a céhen kívüli iparűzés előtt. A ruházati iparba tartozók már 18. századi kelet-magyarországi adataink szerint is közel 90 százalékban céhbe szerveződve él39 A vonatkozó források: BALLUS, P. 1823. (Pozsony), DÓKA K. 1979. (Pest, Buda), EPERJESSY G. 1988. (Pécs), JUHÁSZ A. 1991. (Szeged), VARGA GY. 1981. (Debrecen), a többi városra nézve pedig PALUGYAY I. 1852-1855.