Salgótarjáni zsidótörténet általános és középiskolások számára - Adatok, források és tanulmányok a Nógrád Megyei Levéltárból 42. (Salgótarján, 2004)

A salgótarjáni zsidóság története a Holokauszt után

Hogy van-e ma Salgótarjánban zsidó élet? Csak minimális. Éppen most tervezzük, hogy Hanukára egy műsort hozunk le Pestről. Összehívjuk azt a 25-30 embert, akiről tudjuk, hogy eljönne, vacsorát adunk nekik és a műsort. Ilyen van, bár nagyon ritka. Minden évben megtartjuk a mártírünnepélyt, minden évben azért csak összejövünk a templomban újévkor, Ros Hasanakor és Jom Kipurkor, tehát a két nagy ünnepen, de mindennapos összejövetelek nincsenek. Kevesen vagyunk, és akik itt maradtak, azok szinte mind idősek. (Pásztor Cecília interjúja G. L.-lel. Részlet.) Laura (20) Salgótarjánban születtem, tizenhat éves koromig itt is éltem. Most Buda pesten tanulok, oda járok iskolába. Gyerekkorom óta felnőttként kezelnek a szüleim, sohasem titkolták előttem, hogy édesapám zsidó, az anyukám pedig keresztény származású. (Édesanyám filoszemita, sőt több annál, már-már „tiszteletbeli zsidó" asszony.) Mindig tudtam tehát, hogy félig zsidó vagyok. A szüleim soha nem állítottak döntés elé, hogy a zsidó vagy a keresztény vallást választom-e — amikor kisebb voltam, óvodáskorú, még karácsonyfánk is volt, hiszen egy kisgyereknek tényleg nehéz megmagyarázni, hogy nálunk miért nincs otthon karácsonyfa, az óvodában vagy a barátnőméknél pedig miért van —, mégsem vagyok kettős kötődésű. Lelkileg teljesen zsidónak érzem magam, s ha eddigi életem folyamán bárki bármilyen megjegyzést is tett a zsidóságra, akkor én azok közé tartoztam, akik ezt nem hagyták szó nélkül. Az évek során folyamatosan ébredtem rá a zsidó mivoltomra, egy határozott fordulópontra visszaemlékezni nem tudok. Mindig volt egy-egy momentum, amikor apukám elmesélt valamit, vagy könyvet olvastam a zsidóságról. Emlékszem, hogy általános iskolás harmadikos koromban egy osztálytársam mennyire megbántott, amikor azt mondta, hogy nekünk zsidóknak a bőrünk alatt is pénz van. Máskor (szintén általános iskolás koromban) a zsidó temető előtt elsétálva tett olyan gúnyos megjegyzést az egyik osztálytársam, amit nyilván nekem szánt. Amikor hazaértem, ilyenkor dühömben, mérgemben, megbántottságomban sírtam egy sort, és apukámat kérdezgettem, hogy vajon miért történt mindez. Neki valamilyen magyarázatot kellett adnia, s akkortól fogva kezdett egyre jobban érdekelni a származásom. Bár a zsidó szokásokat apukám segítségével ismertem meg, az alapokat, az indíttatást tőle kaptam, a mindennapi életben nem láttam, hogy gyakorolná is a vallást. Nagyszüleim egy-, illetve kétéves koromban haltak meg, így részükről sem tapasztalhattam ilyet. Az, hogy tárgyak vannak a lakásban, vagy hogy beszélgetünk a vallásról, temetőbe járunk, az természetes. Hogy újévkor zsinagógába megyünk, az is előfordul. Hogy nagyobb ünnepekkor gyertyát gyújtunk, az gyakori, de hogy ezt minden péntek este megtegyük, az már nem. A zsidó vallást, a szokásokat elég jól ismerem, bár nem mondhatom, hogy minden apró részletét. Gyakorolni viszont én sem gyakorlom őket. Édesapám azt szokta mondani, hogy mi nem vallásosak vagyunk, hanem hagyományőrzők. Csak a nagyobb ünnepeket tartjuk, «7