Schneider Miklós emlékezete - Adatok, források és tanulmányok a Nógrád Megyei Levéltárból 33. (Salgótarján, 2001)

Szabó Ferenc: Emlékek Schneider Miklósról- húsz esztendő múltán

Egy szűk körön kívül még ötven esztendővel ezelőtt is alig ismert, - egyesek szerint titkokkal kísért - feladatunknak különleges erőt és önbecsülést érezve tettek eleget. Nemzedékről nemzedékre, többnyire méltánytalanul rossz körülményekkel küszködve, zömmel jogvégzett ember létükre szerény fizetésért, a hatalom középszintű vezetőinek árnyékában, nem döntéshozó pozícióban dolgoztak. Mégis: A legjava levéltárosok - már egy évszázaddal előttünk is - az írásba foglalt dokumentumok útján a jövendő számára megőrzött-átmentett múlt értékeinek és tanulságainak mély belső ismeretével, s nem csak szorgos és bezárkózott tisztviselőkként tekintettek a világra, a mindenkori eseményekre és törekvésekre. Az sem túlzás, ha jelentős mértékben az ő érdemüknek is számítjuk egy-egy megye, város történeti önismeretének gondozását, továbbadását. Különösen igaz ez a tudós vagy népszerűsítő mentalitású, sikeres tollforgató levéltárosok, az első világháború után már több esetben történelemtanárból lett vármegyei, városi főlevéltárosok esetében. Miklós mindezek ismeretében és természetes elfogadása jegyében nőtt fel. Édesapja dr. Schneider Miklós ugyanis jó ideig fehérvári középiskolai tanárként tevékenykedett, kiváló történeti ismeretekkel, biztos latin nyelvtudással felvértezve. Édesanyját, Baumholczer Eleonórát, nagy tekintélyű gyógyszerésznek ismerték. Az apa 1928-tól 1936-ig Fejér vármegye, azt követően 1945-ig, haláláig Vas vármegye megbecsült főlevéltárosa volt. Megjelent könyvei tanúsága szerint a két megye nemes családjainak és korai feudális összeírásainak feldolgozása foglalkoztatta. A példa tehát már a családon belül vonzotta Miklóst. (A család az apa halála után egyébként visszaköltözött Fehérvárra.) A mi eléggé ritka „szakmánknak" az egyediségét, sajátos voltát felvillantó előző megállapítások - talán nehezen hihető - az 1960-as évtized vége tájáig részben még érvényesnek tekinthetők, bár egyre gyengülő mértékben, mind kevesebb levéltáros személyében megtestesülve. Az 1950-ben központosított (majd 1967 végéig közvetlen állami, azaz minisztériumi fenntartású és irányítású), 1950-ig csak törvényhatósági (megyei és városi) igazgatási segédhivatalként működő levéltárak vezetői állománya is jelzi ezt. Az 32