Magyarország nemzetiségeinek és a szomszédos államok magyarságának statisztikája /1910–1990/ Az 1992. szeptember 2–5. között Budapesten megrendezett Nemzetiségi Statisztikai Konferencia előadásai (1994)
II. A SZOMSZÉDOS ÁLLAMOK MAGYARSÁGÁNAK STATISZTIKAI ÁTTEKINTÉSE - Mirnics Károly: Módszertani nehézségek a vajdasági magyarság identitásának tanulmányozása során
A nemzeti hovatartozás fogalma a jugoszláv statisztikában A szocialista Jugoszlávia törvényalkotása világosan megkülönböztette egymástól a nemzet, a nemzetiség és az etnikai csoport fogalmát. A nemzet fogalmát kizárólag a jugoszláv szövetséget alkotó és államalkotó népek viszonylatában használták /szerbek, horvátok, Crna Gora-iak, szlovénok, macedónok és nemzeti meghatározottságú muzulmánok/. A nemzetiség fogalmát a környező országok /nemzetállamok/ Jugoszláviához csatolt részein élő kisebbségek értelemben használták /ezek az albánok, magyarok, csehek, olaszok, törökök, románok, szlovákok, ruszinok/. Az etnikai csoport megnevezés a vlahokra /hegyi lakos oláhokra/ és a cigányságra vonatkozott. A népszámlálási kérdőívek a demográfiai statisztikai kimutatások keretében /születési, halálozási, házasságkötési és elválási űrlap/ tartalmazták a nemzeti-nemzetiségi hovatartozást is, mint az egyénre jellemző, identifikációs adatot. A nemzeti-nemzetiségi hovatartozást szabad elhatározás és akaratkinyilvánítás alapján írták be a kérdőívbe. A 10 évnél, illetve 15 évnél fiatalabb gyerekek esetében a nemzetiségi hovatartozást a szülők határozták meg, és a szülők döntése került a kérdőívbe. A nemzeti-nemzetiségi hovatartozást, mint a lakosra jellemző adatot valamennyi háború utáni népszámlálási kérdőív tartalmazta, s ennek kinyilvánítása természetesen szubjektív jellegű volt, a válasz kiértékelése és osztályozása viszont az alkotmányos és jogi rendszerű rangsoroláson alapult. A választ szubjektív jellegűvé az tette, hogy egyszerű személyi kijelentésen alapult, és semmilyen okmánnyal nem volt ellenőrizhető. Az alkotmány 170. szakasza értelmében erre a kérdésre nem volt kötelező a válasz. A fentiek miatt egy-egy emberöltő alatt a nemzetiségi hovatartozás így meg is változhatott /mint ahogy nagyon gyakran és igen sok esetben meg is történt/; az egyik népszámlálás alkalmával vallhatta magát az egyén ennek, a másiknál annak. Az 1948-as, 1953-as és 1961-es népszámlálás alkalmával a 10 évnél fiatalabb, az 1971-es, az 1981-es és 1991-es népszámlálás alkalmával pedig a 15 évnél nem idősebb gyerekek nemzetiségét a szülők határozták meg. Ha valaki két nemzetiségi hovatartozást jelölt meg, a két adat közül minden népszámláláskor következetesen az elsőt osztályozták, kódolták. Az anyanyelvre vonatkozó személyes kijelentést általában úgy fogadták el, ahogyan a kijelentés megtörtént. Aki viszont gyermekkorától kezdve két nyelvet beszélt, annak 1981-ben mind a kettőt anyanyelvként /pontosabban a családban használt nyelvként/ ismerték el. A többi népszámlálás alkalmával mindig az első bejegyzett nyelvet kódolták. Az 1948-tól 1991-ig lebonyolított népszámlálások módszertana csak részben hasonlítható össze a két világháború közötti, az 1921-es és 1931-es népszámlálással. 1921-ben ugyanis a népszámlálási kérdőív nem tartalmazta a nemzetiségi hovatartozásra vonatkozó személyi adatot, felkerültek viszont a kérdőívre az anyanyelvre és a vallási felekezetre vonatkozó adatok. Az 1931-es népszámlálás már tartalmazta a nemzetiségi hovatartozásra vonatkozó megjelölést /az anyanyelvet és a vallási felekezetet is/, ezeket az adatokat azonban sohase hozták nyilvánosságra. Ennek a népszámlálásnak ismeretlenek a nemzetiségi vonatkozásai. Az 1971-es népszámlálásnak az anyanyelvre vonatkozó adatait Vajdaságban kezdetben titkolták, később megsemmisítették. Az 1921-es népszámlálás adatai szerint a mai Vajdaság területén az anyanyelvi hovatartozás alapján 371 006 magyar volt; 1931-ben 377 038. Még néhány módszertani utasításra kell felhívni a figyelmet. Az 1948-as bejegyzett adatokat felülvizsgálták: a területi meghatározást tartalmazó feleleteket nemzetiségi hovatartozással határozták meg. Az 1953-as népszámlálás alkalmával a számlálóbiztos köteles volt megállapítani a következőt: ha valaki nem nyújtott adatot nemzetiségi hovatartozásáról, elsősorban arról, hogy milyen származású - délszláv-e vagy más a számlálóbiztos ezt szorgalmazta. Aki ugyanis nem jelölte meg pontos délszláv hovatartozását, azt meghatározatlan jugoszlávként sorolták be, egyéb esetekben nemzeti hovatartozásukat illetően a "meghatározatlan" vagy "ismeretlen" kategóriába kerültek. Az 1961-es népszámláláskor a számlálóbiztosok külön is felhívták erre a lehetőségre a figyelmet, és sugallták ezt a meghatározatlan jugoszláv hovatartozást. Az 1971-es népszámláláskor azután bevezették az új modalitást: hogy a polgárnak alkotmányos joga van jugoszlávnak maradni. Ezáltal három új kategória keletkezett azok számára, akik nem közölték nemzetiségi hovatartozásukat: a nem nyilatkozott, a nemzetek és nemzetiségek feletti jugoszláv és a területi meghatározottságú. Amíg tehát 1971-ig a meghatározatlan jugoszláv kategóriába a délszláv eredetűeket sorolták, ettől kezdve a jugoszlávok közé már nemcsak a délszláv eredetűek kerültek, hanem főként nemzetiségi származásúak. Az 1971-1981-es időszakban elképesztő méreteket öltött a "jugoszlávnak lenni" állam- és kommunista párti propaganda. Ez volt a háború utáni fejlődés titói "aranykorszaka": a látszatjólét és az életszínvonal irigylésre méltó volt a környező szocialista országok helyzetéhez viszonyítva. Az 1981-1991 közötti időszakban még tovább erősödött a "jugoszlávnak lenni" propaganda /"Tito - mi vagyunk", "Tito után - Tito" jelmondatok mindennapos agyba sulykolása/. 143
