1910. ÉVI NÉPSZÁMLÁLÁS 6. Végeredmények összefoglalása (1920)

I. Általános jelentés - D) A népesség foglalkozása

pedig a Budapesten talált néhány külföldi magyarul nem tudó lelkész. Az összes törvényhatóságok közül legkisebb arányban tudnak a lelkészek magyarul Fogaras (76*8%) és Szeben (76'0%) vármegyékben. Figyelemre méltó, hogy épen ez az a két vármegye, a hol — mint láttuk — a községi jegyzők között alig akad néhány magyar anyanyelvű. Különben úgy ezekben, mint a többi törvényhatóságban is, 1890 óta igen nagy előhaladást tett a magyar nyelv tudása a lelkészek körében. Fogarasban pl. e húsz év alatt 29'2-ről 76'8-re, Szebenben 20'8-ről 76-ra, Besztercze-Naszódban 39'0-ről 88'7-re, Krassó-Szörényben 39-7-ről 82'i-re, Nagy-Küküllőben 54'7-ről 85'5-re növekedett a magyar nyelvet értő papok aránya. Minthogy a társországokban a magyar nyelv tudása nem kötelező a lelkészekre nézve, nem lehet csodálkozni azon, hogy ott a papok között csak 13*8 a magyarul tudók aránya. A magyar hívek szapororodása s a magyarsággal való mind sűrűbb érintkezés azonban ott is kedvező hatással van a magyar nyelv terjedésére, a mi megnyilvánul abban, hogy az utolsó évtizedben a magyarul tudó papok aránya 12'6%-ról 13"8-re emelkedett s Virovitiea vármegyében már a 41 o %-ot érte el. A lelkészeknél közművelődési szempontból még fontosabb az elemi iskolai tanítók nemzetiségi megoszlása. Fentebb már láttuk, hogy az anyaországban a tanítószemélyzetnek 81'9%-a vallotta magát magyar anyanyelvűnek. A 105. számú táblán ezt és a többi nemzetiségek arányszámait is törvényhatóságonkint részletezve találjuk a három utolsó népszámlálás szerint. Hasonló a helyzet itt is, mint a lelkészeknél. A német, tót és ruthén vidékeken most már a tanítók túlnyomó többsége magyar anyanyelvűnek vallja magát, ellenben az ország keleti és déli részein a tanítók' között is tekintélyes számmal vannak nem magyar, főképen román és szerb nyelvűek, úgy hogy a Tisza-Maros szögén és a Királyhágón túl a magyarság aránya a tanítószemélyzet közt alig haladja meg az abszolút többséget. Ezekből az adatokból is látszik tehát, hogy semmiféle kényszer vagy rábeszélés nem működött közre abban, hogy a tanítók magukat magyaroknak vallják, mert hiszen akkor a román és szerb tanítók számának épen olyan kevésnek kellene lennie és épen olyan mértékben kellett volna megfogyatkoznia, mint a hogy a német, tót és ruthén tanítók száma megfogyatkozott. Az vidékenkint és nemzetiségenkint a tanítónövendékek nevelésének szellemétől függ, hogy magukat idővel azonosítják-e a magyarsággal ; hiszen még a németeknél is van e tekintettetben kivétel. Látjuk pl., hogy az erdélyi szászok most is épen úgy németeknek vallják magukat, mint 20 évvel ezelőtt és ha a német tanítók arányszáma Erdélyben mégis megfogyatkozott, azt nem a szász tanítók magyarosodása idézte elő, hanem részint az, hogy a szászság szaporodása s így tanítóik számának növekvése nem tudott a többi nemzetiségekével lépést tartani, részint az, hogy a szászok kulturája legmagasabban állván, már eddig is leg\ 217 + jobban el voltak látva tanítókkal, végül az, hogy egyes vármegyékben (pl. Besztercze-Naszód, SzolnokDoboka) nem a szász-német, hanem a zsidó-német tanítók száma fogyott meg. A felvidéken még az erősen tót jellegű vármegyékben is a tanítóknak nagy többsége vallotta magát magyar anyanyelvűnek. Ott, a hol az arányszám legkisebb, Liptóban 58'0%-ra rúg, Turóczban már 68"4, Árvában 75*7, Trencsénben 77'9 és Szepesben 79'4%-ra. A tanítók között a legtöbb törvényhatóságban megvan a magyarság abszolút többsége. De még a Duna-Tisza közén is akad egy városi törvényhatóság : Zombor, a hol a tanítószemélyzetnek csak 46*2% -a magyar anyanyelvű, ellenben 53'8%-a szerb. A Tisza-Maros szögén Krassó-Szörényben csak 34*8% a magyarság aránya a tanítók között 58"i románnal szemben. Ezen kívül Temes vármegyében és Versecz városban sem éri el a tanítók magyarsági %-a az 50-et, de mind a két törvényhatóságban megvan a relativ többség. A Királyhágón túl már jóval több törvényhatóság akad, a hol a tanítószemélyzetnek még fele sem magyar anyanyelvű. Legkevesebb magyar van a tanítószemélyzet között Szeben (9*1) és Fogaras (19*8) vármegyékben, tehát ismét abban a két törvényhatóságban, a hol legkevesebb magyar jegyzőt és magyar papot találtunk. Ez a két törvényhatóság mondható tehát a magyar értelmiség tekintetében a legidegenebbnek az anyaország területén. Nagy-Küküllőben is mindössze 20*4% a magyarság aránya, itt a német tanítóké a relatív többség (48'1%). A tót anyanyelvű tanítók sehol sincsenek még relativ többségben sem, ellenben a románok a már említett Krassó-Szörényen k'.vül még Besztercze-Naszód, Fogaras, Szeben és Szolnok-Doboka megyében alkotnak többséget, Alsó-Fehérben pedig relative (49'3%) legtöbben vannak. A ruthén és horvát anyanyelvű tanítók aránya mindenütt elenyésző, legtöbb ruthén tanító van még Sárosban (9*8%), ellenben a szerb tanítók egyes városi törvényhatóságokban elég tekintélyes arányt képviselnek. így a már említett Zomboron kívül nagyobb számban vannak még Verseczen (37*5), Újvidéken (32-2), Torontálban (27*3) és Pancsován (23*2). Az utolsó 20 év alatt a tanítók nemzetiségi megoszlásában kétségtelenül nagy változás mutatkozik a magyarság előnyére, a mi azonban — mint már a fentebbiekből is kitetszik — nem kényszerrendszabályoknak a következménye, hanem egy természetes folyamat, mely a vezető magyarsággal érzületben összeforrott nemzetiségek értelmisége részéről mind nagyobb és nagyobb mértékben jut kifejezésre. Ez a folyamat olyan rohamos volt, hogy különösen a felvidéki és nyugatmagyarországi vármegyékben gyökeresen megváltoztatta az arányszámokat. Hogy csak néhány példát idézzünk, Mosonban 1890-ben a tanítóknak még csak 35'2%-a vallotta magát magyar anyanyelvűnek, 1900-ban már 66-o, 1910-ben 93'4%-a. Árvában az arányszámok így növekedtek meg : 13i, 39'5, 75'7, Tren-