1850. ÉS 1857. ÉVI NÉPSZÁMLÁLÁS (1993)

VI. A NÉPESSÉG SZÁMA ÉS STRUKTÚRÁJA

A HONOSSÁG ELBÍRÁLÁSA, A TÁVOLLEVŐ HONOSOK ÉS IDEGENEK SZÁMA Az előzőekben az 1850. és 1857. évi népszámlálások jelenlevő, tényleges népességszámának adatait taglaltuk. A két népszámlálás azonban valójában a jogi (honos) népesség megszámlálására törekedett és a jogi népesség struktúráját mutatta be. Az 1850. és az 1857. évi népszámlálás későbbi elemzői és bírálói mindannyian kiemelték, hogy a jogi népesség fogalmának pontatlansága és az, hogy csak a jogi népesség adatait részletezték (nem, családi állapot, kor, vallás, foglalkozás szerint), a népszámlálások egyik legnagyobb hiányossága. Valóban sokkal könnyebb lett volna a jelenlevő népességet megszámlálni és különféle ismérvek szerint csoportosítani, mint vállalni annak a kockázatát, hogy a jelen nem levő honos lakosok korát, családi állapotát, foglalkozását a család, a háztartás, vagy a házban levő idegenek bemondása alapján jegyezzék fel az összeíró ívekbe és összesítsék különféle szempontok szerint. A népszámlálások tervezői és irányítói mégis a jogi népesség összeírását és összesítését szorgalmazták. Igen jellemző a korabeli adminisztráció gondolkodásmódjára, hogy bár nem tudta definiálni kielégítő módon a "honos" és az "idegen" fogalmát, katonai és adminisztratív okok miatt mégis ragaszkodott a honosok összeírásához. Az utasítás szerint ugyanis "mindenkit honosnak kell tekinteni, aki nem tudja igazolni, hogy nem honos" és "aki nem honos, az idegen". A honosok összeírását valószínűleg az kényszerítette ki, hogy a sorköteleseket honosságuk helye szerint hívták be katonának, a cselédkönyveket a honosság szerint illetékes hatóságok állították ki, és a szegénygondozást is a honosság szerint illetékes szervek intézték. Az 1857. évi népszámlálás tervezői egyébként elismerték, hogy "a honosság nehéz és bonyolult kérdését a népszámlálási biztosok vagy közegek az összeírás során nem fontolgathatják". Megnyugtatták azonban a népszámlálási apparátust, hogy "minden osztrák állampolgárnak valahová tartoznia kell", az összeírás során tehát vagy honosnak, vagy idegennek minősül. Az 1857. évi népszámlálás utasításai, az Emlékirat (lásd a mellékletben), néhány közbeeső intézkedés és a népszámlálási biztosok levéltárakban található iratváltásai alapján megkíséreljük a honosság elbírálása terén kialakult tényleges gyakorlatot megközelíteni. Ennek alapján távollevő honosnak, azaz idegennek tekintették azt a személyt aki: 1. nem ugyanabban a városban, községben élt, mint családja; 2. egyedülálló volt és nem ott élt, ahol háza, földje, birtoka feküdt; 3. útlevéllel nem rendelkező kiskorú gyermek, inas, vagy iparoslegény volt, ha szülei más településen még életben voltak. Ha azonban az iparoslegények már önállóak voltak, akkor tartózkodási helyükön honosnak minősültek, kivéve ha más községbeli honosságukat igazolták. Az árva cselédet, inast, vagy iparoslegényt azonban gazdája honossága szerint sorolták be; 4. valamilyen községtől, valamilyen célzattal utiokmányt kapott. 5. A törvényesen el nem vált nőt, férje családjában távollevő honosnak kellett tekinteni, ha más településen élt, lakóhelyén pedig idegennek. A törvényesen elvált nő lakóhelyén volt honos. 6. A feleséget általában a férj honossága szerint kellett bejegyezni — kivéve az előbb felsorolt eseteket. Ugyanígy a kiskorú gyermekek honosságát is a szülők honossága szerint bírálták el. A törvénytelen gyermeket azonban mindig az anya honossága szerint tekintették honosnak vagy idegennek. Az állami hivatalnokok, lelkészek, tanítók stb. feleségének és apai hatalom alatt álló gyermekének honossága a férj, az apa honosságához igazodott. 31