Múzeumi Híradó - Spravodaj Múzea – Csallóközi Múzeum, Dunaszerdahely (20. évfolyam, 1996)

Szerencsés Magdolna: Visszapillantás a régi Karcsa-vidékre

feledett. A pásztorok tehát abban az időben állandó kunyhót nem építettek, legfeljebb estére valamilyen menhelyet rögtönöztek, ezt is csak télen, egyébként a szabad ég alatt tartózkodtak. Ezek a pásztorok tetemes számú jószágállománnyal rendelkeztek. Abban az időben a pásztor akárhogy is vigyázott, nagy veszteség szokta érni. Amikor beköszöntött a tél, a rétek, nádasok, lápok, tavak befagytak, szitált a hó, rejtekhelyeikről eilőbújtak az ordasok és kerülgették a nyájat. A pásztorok éjjel-nappal a nyáj mellett őrködtek és amelyikük lefeküdt, az nyitott szemmel aludt, mint a nyúl. A vadonban tevékenykedett a halász, a csíkász, a rákász, a pákász, a vadász, a solymász és a méhész is. Tőlük az urak jó pénzen vásárolták a halat, nemes vadat, mézet, rákot, a piócát. Minden úri ablakban ott állott a piócás üveg, amelyekbe a pákászok szállították a friss piócákat. Nagy szükség volt ezekre, mert az urak bőségesen táplálkoztak. A vérmességből eredő guta ütés elhárítására csak az érvágás és a pióca volt az orvosság.

A parasztnép által legjobban becsült réti ember a pákász volt. Jól ismerte a járást a lápokon, gyűjtötte a csodálatos hatású gyógyfüveket. Nem volt olyan betegség, amire azonnal ne tudott volna adni valamit. A pákász volt a patikus és az orvos egy személyben. Nem ráolvasással gyógyított, hanem a ma már orvosilag is hasznosított növényekkel.

„Fűben, fában orvosság van“ — mondták a régiek is. Az ókori kultúrák az i. e. VI. évezredtől kezdve már több száz gyógynövényt tartottak számon. A gyógynövények ismerete egyben hatalmat is jelentett. A gyógyítók tudása apáról fiúra, nagyszülőkről unokákra szállt. Voltak köztük különösen titkos praktikák is, melyeket csak haláluk előtt adtak át, de olyanok is, melyeket nem akartak átadni senkinek sem, velük együtt szállt az örök homály birodalmába. Megemlítendő, hogy régi orvosi tapasztalat, hogy bizonyos tájakon bizonyos betegségek gyakrabban fordulnak elő.

E különös világról, emberekről ma már csak a feledésbe merülő karcsai néphagyományok emlékeznek.

A karcsaiak Karchász vezérletével vettek részt a pogány lázadásokban. Amikor a lázadást leverték és az utolsó Karchászt kivégezték, a birtokai a király tulajdonába kerültek. Azok a karcsaiak, akik nem tanúsítottak további ellenállást, a király szabad jobbágyaivá váltak, (viszont aki a keresztséget és a hitet megvetette „gyalázatos szolgaságra taszíttatott“ j akik évente, 8 dénár adót fizettek. Ez az összeg megfelelt egy birka árának. Ez nem képviselt túl nagy értéket, de a megfizetése a karcsaiak számára mégis nehézségekkel járt, mert az akkori természeti gazdálkodás, valamint a kereskedelem fejletlensége miatt termékeikre nem volt könnyű ezüstpénzzel fizető vevőt találni. Ezenkívül, ha a király átutazott a birtokukon, kötelesek voltak ellátásáról és közlekedőeszközökről gondoskodni. A király szolgálatában kellett katonáskodniuk is. De> nemcsak a királynak, hanem az egyháznak is fizettek adót.

A királytól való személyes függés és az adóterhek azt jelzik, hogy a XI. század alkonyán a karcsaiak örökös jobbágyok lettek. Amíg az urak és a király a nép terheinek növelésére törekedett, addig ők a régi szabadságjogaik visszaállítására indítottak harcot.

Bár IV. Béla 1266-ban biztosította a jobbágyok szabad költözködési jogát, de ugyanakkor elismerve a falvak önkormányzatát. A karcsaiak a belső ügyeiket már önállóan intézhették. Bírót választottak, aki kisebb vitás ügyeikben ítékezett, míg a főbb ügyekben az akkori pozsonyi váris