Múzeumi Híradó - Spravodaj Múzea – Csallóközi Múzeum, Dunaszerdahely (20. évfolyam, 1996)
Szerencsés Magdolna: Visszapillantás a régi Karcsa-vidékre
Szerencsés Magdolna Visszapillantás a régi Karcsa-vidékre A régi Karcsavidék a talajviszonyainál fogva nagyobb részben mély fekvésű, vizes, mocsaras, ingoványos terepet képezett. Művelhető, szántható földje kevés volt, az is inkább az északi részében. Erdő kevés volt. Közöttük különös érdekességei a 15 holdas Árky [Árok] erdő, mert ez egy 1262. évi oklevél szerint az emberi kézzel vetett magból keletkezett, s így az első mesterséges úton létesített erdőnek tekinthető. A vidék a természeti adottságai folytán csak kisszámú lakosságnak nyújtott megélhetési lehetőségeket. A földművelés mellett előtérbe kerül a halászat, pásztorkodás, állattenyésztés és a vadászat. A 12. és a 13. században kevés az állandó jellegű lakóhely. A szállás valószínűleg sárral tapasztott vesszőfonásból illetve vályogból készült. Az építmény védekezésre is alkalmas volt, mert az udvar erős palánkkal volt bekerítve. A Sárföld (Csallóköz) mocsaras, harasztos, nádas nagy területének száraz részén, a vízáradásoktól mentes vonalon Dunaszerdahely felé kanyarodó falvak alakultak ki, ahol őseink letelepültek. A kisebb falvak kialakulását a vízáradások magassága szabályozta. A szűk szárazulatokon csak kicsi falvak keletkeztek. A Duna áradásai meghatározták a szigetként kiemelkedő szárazulatok határát. így azután ahány sziget, annyi KARCSA keletkezett. A Duna nemcsak a községek alakulásában játszott döntő szerepet, hanem a fejlődésben is. A feudalizmus alkonyán, a kapitalista fejlődés kezdetén vált fontos vízi úttá. Ettől kezdve a karcsai határ gabonáját hajók szállították Ausztriába. A természeti viszonyok mindig rákényszerítették az embert arra, hogy összhangban éljen a környezetével. Karcsaországban éppen a természeti körülmények miatt sokkal nehezebben tört magának utat a földművelés, mint az ország más területein. A fő foglalkozás évszázadokig a pásztorkodás maradt. Karcsaországban a köznép azonban jól érezte magát a vizek között, ahol a kisebb száraz hátakon megtermett a kenyérgabona, a dús réteken, erdőkben a semmiből eltartotta legfőbb értékét, a jószágot. Igaz, hogy „ezermertesnek“ kellett lennie, hogy minden szükségletét előteremthesse. Egy személyben volt szerszámkészítő, gyűjtögető, vadász, építőmester, iparos, orvos, aki ismerte a környező növény-, állat- és ásványvilágot, az időjárást és ugyanakkor a szállítás módját is. A meglevő utak rettenetesen rosszak voltak, az emberek lóháton jártak. Áradáskor vagy nagy esők idején istenkísértés volt teherrel útnak indulni. A Duna egykori áradásai még a Karcsákat is elvágta egymástól úgy, hogy ladikon kellett közlekedni. Ilyen körülmények között nem volt érdemes felesleget termelni. Tovább tartotta magát a természeti gazdálkodás. A paraszt a szükséges termékek java részét maga termelte, az úr pedig főleg az adó fejében mindezt megkapta. A pásztorok a gondjaikra bízott jószággal egész évben kint éltek a rétségen és a lápokon. A csordás, csürhés, juhász reggel kihajtott, este pedig hazahajtott. A ménes, gulya, konda szüntelenül kint legelt, télire sem hajtották haza. Volt olyan pásztor, aki évekig meg sem fordult a faluban. A vad nyájat nem lehetett terelni. Ott állapodott meg, ahol ráes-
